Lexikon

7 / 6

Nero

A későbbi Nero Cnaeus Domitius Ahenobarbus és az ifjabbik Agrippina gyermekeként – utóbbi révén egyben Augustus és Marcus Antonius ükunokájaként – született Kr. u. 37-ben Lucius Domitius Ahenobarbus néven. Miután Claudius császár 48-ban házasságtörés vádjával kivégeztette harmadik feleségét, Messalinát – akitől egy lánya, Octavia, és egy fia, a későbbi Britannicus született –, 49-ben unokahúgát, Agrippinát vette feleségül, aki ezt követően mindent megtett első házasságából született fia hatalomra juttatása érdekében. Sikerült elérnie, hogy Claudius örökbe fogadja és proconsuli hatalommal ruházza fel a fiút, továbbá hozzáadja lányát, Octaviát. Az ifjú az adoptálása után kapta a Claudiusok családjában kedvelt Nero nevet. Szellemi nevelését a kiváló szónokra és filozófusra, az ifjabb Senecára, testi nevelését a testőrgárda parancsnokára, Afranius Burrusra bízták. Azt követően, hogy Agrippina biztosította fiának a trónutódlás szempontjából kedvező pozíciót, a források egybehangzó tanúsága szerint megmérgeztette férjét, mielőtt még a Nerónál négy évvel fiatalabb Britannicus felölthette volna a férfitogát, és a testőrgárdával Nerót egyedüli császárrá kiáltatta ki 54. október 13-án. A senatus is szentesítette principatusát, és attól kezdve a Nero Claudius Caesar Augustus Germanicus császári nevet viselte.

Uralkodásának első szakasza: a kiegyensúlyozottság időszaka (5462)
Nero a senatus előtti bemutatkozó beszédében kijelentette, hogy vissza kíván térni a kormányzás augustusi elveihez, és hogy csak a had- és külügyek irányítását akarja fenntartani a maga számára, a belső kormányzást és a bíráskodást átengedi a senatusnak. Ebben a Seneca által megírt beszédben ugyanazok az elvek fogalmazódtak meg, amelyeket a filozófus A nagylelkűségről című, Neróhoz írott művében is felsorakoztat. A felvázolt program megvalósítása azonban komoly nehézségekbe ütközött, mivel a hadsereg költségeinek fedezésére szolgáló hatalmas összegek előteremtése a gazdag senatorok vagyonának és a senatusi provinciák jövedelmeinek a tiszteletben tartása esetén csak adóemeléssel, különféle kedvezmények megvonásával vagy a hadsereg zsoldjának csökkentésével lett volna elképzelhető, ezek a lépések viszont a császári hatalom társadalmi, illetve katonai bázisának elvesztésével fenyegettek. Ezért aztán az uralkodói politika arra törekedett, hogy a senatus jövedelmeit a saját pénzügyi érdekeinek rendelje alá, a vele szemben kibontakozó ellenállásban résztvevő gazdag senatorokat pedig felségsértés vádjával elítéltette és vagyonukat lefoglalta. Mindezek ellenére Nero kormányzása az első években – minthogy Seneca és Burrus tanácsadókként segítették a princepset – kiegyensúlyozottá vált, ami széles körű támogatottságot eredményezett. Kezdetben Agrippinának is nagy befolyása volt a fiára, de az uralkodó kicsapongásainak (például egy felszabadított rabszolganővel folytatott házasságtörő viszonyának) és művészi hajlamainak erőteljes bírálatával ellentéteket gerjesztett, amelyek rövidesen ellenségeskedéssé fajultak. Agrippina már azzal fenyegetőzött, hogy Britannicust fogja felléptetni princepsként érdemtelenné vált fiával szemben, mire Nero 55-ben megmérgeztette az ifjút, sőt a biztonság kedvéért Augustus többi ükunokáját is eltávolíttatta Itáliából. Az anya-fiú konfliktusban a közvélemény is a császárt támogatta, mert úgy tartották, hogy magát az államot is gyalázat érné, ha az uralkodó felett egy nő gyámkodna. Nero új szeretője, a császárnéi méltóságra törő Poppaea Sabina csak tovább szította az indulatokat, ami végül ahhoz vezetett, hogy a princeps 59-ben meggyilkoltatta édesanyját.

A császár Keleten terjeszkedő külpolitikára törekedett, amelytől népszerűsége növekedése mellett a gazdag keleti provinciák biztonságának szavatolását remélhette. A Parthus Birodalommal szemben Claudius idején elveszített, kereskedelmi szempontból kiemelt jelentőségű Armenia visszahódítására 58-ban indította meg a háborút, amely egészen 63-ig elhúzódott. Végül kompromisszumos béke köttetett, amely inkább a parthusok számára volt kedvező, mivel királyuk fivére kerülhetett Armenia élére, aki formálisan elismerte Róma fennhatóságát. Az újdonsült királynak a császár előtti meghódolására 66-ban került sor, amelynek alkalmából Nero felvette az Imperator előnevet, és a békét szimbolizáló aktusként bezáratta a római Ianus-templom kapuit. A birodalom ugyanakkor határvidékének több pontján védekezésre kényszerült: a súlyos adóterhek és a rómaiak visszaélései miatt 60-ban kitört britanniai felkelést csak a következő évben sikerült leverni, az Al-Duna vidékén pedig a dákok Macedonia és Moesia provinciák ellen irányuló rendszeres rabló hadjáratai miatt volt szükség folyamatos harckészültségre. Nem honolt béke a Claudius által provinciává szervezett Iudaeában sem, ahol az egyistenhit és a többistenhívő római vallás összeférhetetlensége ellentéteket szült a zsidó lakosság és a római hatalom képviselői között.

Uralkodásának második szakasza: a „zsarnokság” (62
68)
Burrus 62-ben bekövetkezett halálát követően változás állt be a császári politikában. Nero a másik nevelőjét, Senecát is eltávolíttatta a környezetéből, mivel egyre terhesebbnek érezte személyét, de ezután sem mások befolyása nélkül uralkodott: döntéseiben immár az új bizalmasai – elsősorban az új testőrparancsnok, Ophonius Tigellinus, később pedig a Burrus parancsnoktársát felváltó Nymphidius Sabinus – játszották a fő szerepet. Mindketten Nero baráti köréből kerültek ki, és pozíciójukat csakis annak köszönhették, hogy feltétel nélkül támogatták a császár kicsapongásait és egyre vadabb ötleteinek megvalósítását. Rajtuk kívül Poppaeának is nagy befolyása volt az uralkodóra, aki azért, hogy újdonsült kedvesét feleségül vehesse, 62-ben elvált Octaviától, és előbb száműzette, majd a Iulius-Claudius család több tagjával együtt meggyilkoltatta. Újra felségsértési perek egész sorára került sor, amelyekre Nerót nemcsak saját kegyetlensége, hanem az államkincstárnak a háborúk és az udvar fényűzése miatti hiánya is ösztönözte. A változások egyelőre csak a senatori rendet érintették kedvezőtlenül, a római plebs és a provinciák lakói a princeps támogatását élvezték, annál is inkább, mert Nero a nép patrónusaként akarta feltüntetni magát. Ennek megfelelően egy sor előremutató intézkedést is foganatosított: nagy összegeket fordított a városi nép élelmezésére, növelte a közbiztonságot, elérhetőbbé tette az igazságszolgáltatást a szegényebbek számára is, mérsékelte a súlyosabb adókat, látványosságokat rendezett (többek között az általa megalapított szónoki és költői versenyt, a Neroniát), és birodalom szerte támogatta a katasztrófa sújtotta területeket – ahogyan tette azt a 64-ben bekövetkezett nagy római tűzvész után is, amikor az újjáépítési költségek nagy részét az államkincstár finanszírozta. A tűz kitöréséhez az uralkodónak valószínűleg nem volt köze, ennek ellenére a közvélemény és a történetírók is őt vádolták a Város felgyújtásával. Tacitus leírása alapján tudjuk, hogy Nero igyekezett a Rómában újonnan megjelenő vallási irányzat követőire, a keresztényekre hárítani a vádat, akik közül sokakat kivégeztetett, de a célját nem tudta elérni, sőt csak fokozódott annak a gyanúja, hogy ő a felelős a tűzvészért. A felségsértési perek és vagyonelkobzások miatt senatorok és lovagok egy csoportja – köztük Seneca unokaöccsével, az epikus költő Annaeus Lucanusszal – összeesküvést szőtt a császár ellen 64–65 folyamán Calpurnius Piso vezetésével, azonban a kezdeményezés lelepleződött, és a megtorlásoknak olyanok is áldozatul estek, akik nem vettek részt a szervezkedésben, de Nero le akart számolni velük. Seneca is az utóbbiak közé tartozott, és több más áldozathoz hasonlóan öngyilkossággal előzte meg a kivégzést.

A 66. év ünnepségsorozattal kezdődött: előbb a princeps feleségül vette Statilia Messalinát (a várandós Poppaea az előző évben meghalt, amikor a császár egy alkalommal részegen hasba rúgta), majd Armenia királyának beiktatására került sor. Az év végén Nero körútra indult Hellasba, hogy kedvteléseinek is hódoljon: a görög nép előtt előadta költeményeit, részt vett kocsiversenyeken és birkózásban is kipróbálta magát. Mindezek és a birodalom ügyeinek elhanyagolása következtében végképp elveszítette tekintélyét a római politikai elit szemében, de rövid idő alatt a többi társadalmi réteg is szembefordult vele, mert az uralkodó Rómában hagyott helyettese a kincstár kiadásait a plebs juttatásainak és a hadsereg zsoldjának csökkentésével, illetve a provinciák adóinak növelésével igyekezett fedezni. Nero csak 68 elején volt hajlandó hazatérni a problémák kezelésére, de akkor már késő volt: a iudaeai lázongások – melyeket egy 66-ban kiadott, a caesareai zsidók polgárjogtól való megfosztását kimondó császári rendelet és annak következményei csak még jobban feltüzeltek – Róma-ellenes felkeléssé szélesedtek, amelyet csak Nero halála után, 73-ra sikerült végleg felszámolnia a későbbi császárnak, Titus Flavius Vespasianusnak, és fiának, az őt a trónon követő Titusnak. 68 márciusában kitört egy másik felkelés is Gallia Lugdunensisben, amelynek célja kifejezetten a „zsarnok” Nero hatalomból való eltávolítása volt. A mozgalom vezetője, Caius Iulius Vindex helytartó Hispania Tarraconensis helytartójának, Servius Sulpicius Galbának ajánlotta fel a principatust, akit csapatai ezt követően imperatorrá kiáltották ki. Bár a Vindex-féle felkelést a germaniai legiók még leverték, amikor Rómában hírét vették, hogy más hadseregparancsnokok is Nero ellen fordultak, a testőrgárda magára hagyta, a senatus pedig anyagyilkosnak és az emberiség ellenségének bélyegezte az uralkodót, aki ennek hatására öngyilkosságot követett el 68. június 9-én. Személyében kihalt a Iulius–Claudius-dinasztia.

Somfai Péter 2017

Bibliográfia

Tacitus összes művei (ford. Borzsák István), Évkönyvek, XIII–XVI. könyv; Suetonius (ford. Kis F.), (1968) 219–252.; Takács 2010; Malitz 2005; Griffin 1984; Ürögdi 1977; Bishop 1964; Németh–Hegyi W. 2011, 491–496.; Havas–Hegyi W.–Szabó 2007, 438–455.; Ferenczy–Maróti–Hahn 1998, 276–280.; OCD 2012