Élete
Cornelius Tacitus – akinek a praenomenét nem ismerjük biztosan, a különböző kéziratok ugyanis Caius és Publius néven is említik – barátjánál, az ifjabb Pliniusnál feltehetőleg néhány évvel korábban, a Kr. u. 50-es évek közepe után született. Baráti kapcsolatai alapján arra lehetne következtetni, hogy az észak-itáliai Gallia Transpadanából származott, más jelek Dél-Galliára utalnak: egy emberöltővel korábban egy szintén Cornelius Tacitus nevű procurator tevékenykedett a térségben, és onnan származott a történetíró apósa, a sikeres hadvezér, Iulius Agricola is, akinek a lányát 77 körül vette feleségül. Tacitus az első hivatalait Vespasianus és Titus császársága alatt kapta meg, a 88-ban Domitianus császár által megrendezett százados ünnepségek idején pedig már praetori tisztséget viselt. Ezután négy évet valamelyik provinciában töltött, valószínűleg mint császári legatus. Consul suffectusszá Nerva uralkodása idején, 97-ben választották meg, és akkoriban már híres szónokként tartották számon. Irodalmi tevékenysége consulságát követően vette kezdetét. Végül Traianus császártól Kr. u. 112/113-ban proconsuli kinevezést kapott Asia provincia élén. Feltételezhetően csak Hadrianus uralkodása idején, 117 után hunyt el.
Művei
Tacitustól három kisebb és két nagyobb terjedelmű irodalmi alkotás maradt ránk. A kisebb terjedelmű munkák a szerző irodalmi munkásságának az első időszakára tehetők: a Iulius Agricola életéről (röviden: Agricola) című művét 98-ban, Traianus trónra kerülése után adta ki, amelyben ismerteti apósa életpályáját. Műfaja ennek megfelelően életrajz, de a munka a dicsőítő temetési beszéd, a laudatio funebris szerepét is betölti. Emellett a főhős britanniai hadjáratának leírása során érvényesülnek benne a földrajz, a néprajz és a történetírás szempontjai is. Tacitus művében leleplezi Domitianus császár „zsarnoki” uralmát, akivel szemben az alkotás címszereplőjét mint a római virtus megtestesítőjét mutatja be. Ugyancsak 98-ra vagy nem sokkal későbbre datálható A germánok eredetéről és lakóhelyéről (röviden: Germania) címet viselő monográfia. Az első részében a Római Birodalommal északon határos területek természetrajza, lakóinak eredete, vallása és szokásai szerepelnek, a másodikban az egyes „barbár” törzsek jellemzése olvasható. A szerzőt e munka megírása során legalább három cél vezette: egyrészt az, hogy szembeállítsa apósa britanniai tetteit Domitianus germánokkal szembeni látszateredményeivel; másrészt az, hogy egy olyan népet helyezzen szembe a lezüllött Rómával, amelyet éppen azok az erények jellemeznek, amelyek egykor Rómát naggyá tették; harmadrészt az, hogy felhívja a figyelmet a Rómát potenciálisan fenyegető germán veszélyre. A Beszélgetés a szónokokról című munka talán 102-ben, vagy még később jelenhetett meg. A Ciceróéra emlékeztető stílusban íródott műben három kiváló szónok, Marcus Aper, Curiatius Maternus és Iulius Secundus, illetve a hozzájuk csatlakozó Vipstanus Messalla folytat beszélgetést a szónoklás császárkori hanyatlásának okairól. A fő okot – csakúgy, mint Cicero a Brutus című munkájában – a res publica megszűnésében látják, amelynek keretein belül a retorika virágkorát élte.
Tacitus két nagy történeti alkotása, az Évkönyvek (Annales) és a Korunk története (Historiae) Hieronymus szerint együttesen 30 könyvet tett ki, melyek közül az előbbi az Augustus császár halálától Nero uralkodásáig terjedő időszakot mutatta be annalista módszerrel, az utóbbi pedig ennek folytatásaként a Nero halálát követő évek eseményeit Kr. u. 96-ig, Domitianus haláláig. Egy kézirat a Korunk története 1. könyvét az Évkönyvek 17. könyveként számozza. Hogyha ez a számozás hitelesnek tekinthető, és valóban 30 könyv volt a művek együttes terjedelme, akkor az Évkönyvek 16, a Korunk története 14 könyvet tett volna ki. Ebben az esetben viszont – hacsak nem maradt befejezetlen az Évkönyvek – Nero principatusa utolsó két évének aránytalanul kis terjedelem maradna, ezért elképzelhető a 30 könyv 18:12 arányú felosztása is. Ez a tagolás kiválóan alátámasztaná azt a feltételezést, amely szerint a 30 könyv 6 könyvből álló tartalmi egységekre, ún. hexasokra osztható fel. A két mű közül a Korunk története keletkezett korábban, amely 103 és 108 vagy 109 között készülhetett el. A fennmaradt mintegy négy és fél könyvnyi anyag a 69–70. évek történetét ismerteti, azaz Galba, Otho és Vitellius uralkodását, valamint Vespasianus hatalomátvételét. E munka befejezését követően kezdett bele a szerző az Évkönyvek megírásába, amely munka első két könyvét feltételezhetően együtt adta ki 115/116 körül, a fennmaradó rész pedig valószínűleg már Hadrianus uralkodása alatt készült el. 16 könyvéből az 1–4. és a 11–15. könyvek maradtak meg teljes egészükben, az 5., a 6. és a 16. könyvek pedig töredékesen – a Tacitus-hagyomány tehát a 29–31., a 37–47. és a 66–68. évekre vonatkozóan részben vagy teljesen hiányzik.
Történetírásának főbb jellemzői
Tacitus történetírói alapelve, hogy sine ira et studio, azaz ‘harag és részrehajlás nélkül’ (Annales 1.1) akarja megírni munkáit. A történetírói pártatlanságnak, vagyis a kedvezés és a gyűlölet hiányának a kritériuma – amely elsősorban saját koruk történetét megíró szerzők esetében volt fontos szempont – hosszú hagyományra tekintett vissza már a szerző idejében is, rá ugyanakkor kifejezetten jellemző, hogy bizonyos történelmi személyeket meglehetősen rossz színben tüntet fel. Ennek oka minden bizonnyal a szerző erkölcsi példaadó szándékában rejlik, amely arra késztette, hogy az egyes történelmi személyeket ne egyénekként, hanem típusokként mutassa be, akik a jó vagy a rossz megtestesülései. Tacitus emellett élesen elkülöníti a köztársaság elméletileg megőrzött ideológiáját és a principatus valóságát. Nem egy esetben von a rómaiak szempontjából kedvezőtlen párhuzamot közöttük és civilizálatlan idegen népek között, amelyeket a rómaiakra a köztársaságkorban jellemző erényekkel ruház fel. Az ok-okozati összefüggések megállapítása során az irracionális tényezők racionális felkutatását tartja szem előtt. Fontos lélektani felismerése, hogy az ember megváltozik, ha valamilyen közösség részévé válik. Ennek megfelelően különösen jelentőségteljes nála a tömeg, főként pedig a hadsereg mint reális hatalmi tényező pszichológiája. Átlátja továbbá, hogy a fennálló társadalmi-politikai viszonyok az emberek értékelképzeléseire is hatást gyakorolnak, amelyek emiatt változásoknak vannak kitéve, és a hozzájuk való merev ragaszkodás komoly veszélyeket hordoz magában.
Stílus
Tacitus a műveiben választékos szókészlettel dolgozik. A görög és idegen kifejezéseket kerüli, és az idegen népek társadalmának leírására is latin fogalmakat használ. A latin szinonimákat nem különbözteti meg szisztematikusan, ezért többértelműség jellemzi szóhasználatát, ami jól illik sejtető történetírói stílusához. A közhasználatban lévő szókapcsolatokat általában szokatlanokkal helyettesíti, meglepetést okozva az olvasónak: felélénkíti gondolkodását, és a talányosság révén elidőzésre készteti. Ugyanezt a hatást váltja ki a mondatok egymáshoz kapcsolásának az a jellegzetessége, hogy egy-egy mondat gyakran olyasmihez kapcsolódik, ami az előző mondatban szavakkal nincs kifejezve. A Korunk történetében kristályosodik ki a tacitusi történetírás félreismerhetetlen stílusa, amelyet változatosság, tömörség, sejtelmesség és drámai feszültségek jellemeznek. E művében a szerző egyre inkább eltér a klasszikus normának megfelelő stílustól, ahogyan az Évkönyvek első felében is, hogy aztán a mű második felében – számos egyedi tulajdonságát megtartva – újra a nyelvi norma felé közelítsen.
Somfai Péter 2017
Cornelius Tacitus – akinek a praenomenét nem ismerjük biztosan, a különböző kéziratok ugyanis Caius és Publius néven is említik – barátjánál, az ifjabb Pliniusnál feltehetőleg néhány évvel korábban, a Kr. u. 50-es évek közepe után született. Baráti kapcsolatai alapján arra lehetne következtetni, hogy az észak-itáliai Gallia Transpadanából származott, más jelek Dél-Galliára utalnak: egy emberöltővel korábban egy szintén Cornelius Tacitus nevű procurator tevékenykedett a térségben, és onnan származott a történetíró apósa, a sikeres hadvezér, Iulius Agricola is, akinek a lányát 77 körül vette feleségül. Tacitus az első hivatalait Vespasianus és Titus császársága alatt kapta meg, a 88-ban Domitianus császár által megrendezett százados ünnepségek idején pedig már praetori tisztséget viselt. Ezután négy évet valamelyik provinciában töltött, valószínűleg mint császári legatus. Consul suffectusszá Nerva uralkodása idején, 97-ben választották meg, és akkoriban már híres szónokként tartották számon. Irodalmi tevékenysége consulságát követően vette kezdetét. Végül Traianus császártól Kr. u. 112/113-ban proconsuli kinevezést kapott Asia provincia élén. Feltételezhetően csak Hadrianus uralkodása idején, 117 után hunyt el.
Művei
Tacitustól három kisebb és két nagyobb terjedelmű irodalmi alkotás maradt ránk. A kisebb terjedelmű munkák a szerző irodalmi munkásságának az első időszakára tehetők: a Iulius Agricola életéről (röviden: Agricola) című művét 98-ban, Traianus trónra kerülése után adta ki, amelyben ismerteti apósa életpályáját. Műfaja ennek megfelelően életrajz, de a munka a dicsőítő temetési beszéd, a laudatio funebris szerepét is betölti. Emellett a főhős britanniai hadjáratának leírása során érvényesülnek benne a földrajz, a néprajz és a történetírás szempontjai is. Tacitus művében leleplezi Domitianus császár „zsarnoki” uralmát, akivel szemben az alkotás címszereplőjét mint a római virtus megtestesítőjét mutatja be. Ugyancsak 98-ra vagy nem sokkal későbbre datálható A germánok eredetéről és lakóhelyéről (röviden: Germania) címet viselő monográfia. Az első részében a Római Birodalommal északon határos területek természetrajza, lakóinak eredete, vallása és szokásai szerepelnek, a másodikban az egyes „barbár” törzsek jellemzése olvasható. A szerzőt e munka megírása során legalább három cél vezette: egyrészt az, hogy szembeállítsa apósa britanniai tetteit Domitianus germánokkal szembeni látszateredményeivel; másrészt az, hogy egy olyan népet helyezzen szembe a lezüllött Rómával, amelyet éppen azok az erények jellemeznek, amelyek egykor Rómát naggyá tették; harmadrészt az, hogy felhívja a figyelmet a Rómát potenciálisan fenyegető germán veszélyre. A Beszélgetés a szónokokról című munka talán 102-ben, vagy még később jelenhetett meg. A Ciceróéra emlékeztető stílusban íródott műben három kiváló szónok, Marcus Aper, Curiatius Maternus és Iulius Secundus, illetve a hozzájuk csatlakozó Vipstanus Messalla folytat beszélgetést a szónoklás császárkori hanyatlásának okairól. A fő okot – csakúgy, mint Cicero a Brutus című munkájában – a res publica megszűnésében látják, amelynek keretein belül a retorika virágkorát élte.
Tacitus két nagy történeti alkotása, az Évkönyvek (Annales) és a Korunk története (Historiae) Hieronymus szerint együttesen 30 könyvet tett ki, melyek közül az előbbi az Augustus császár halálától Nero uralkodásáig terjedő időszakot mutatta be annalista módszerrel, az utóbbi pedig ennek folytatásaként a Nero halálát követő évek eseményeit Kr. u. 96-ig, Domitianus haláláig. Egy kézirat a Korunk története 1. könyvét az Évkönyvek 17. könyveként számozza. Hogyha ez a számozás hitelesnek tekinthető, és valóban 30 könyv volt a művek együttes terjedelme, akkor az Évkönyvek 16, a Korunk története 14 könyvet tett volna ki. Ebben az esetben viszont – hacsak nem maradt befejezetlen az Évkönyvek – Nero principatusa utolsó két évének aránytalanul kis terjedelem maradna, ezért elképzelhető a 30 könyv 18:12 arányú felosztása is. Ez a tagolás kiválóan alátámasztaná azt a feltételezést, amely szerint a 30 könyv 6 könyvből álló tartalmi egységekre, ún. hexasokra osztható fel. A két mű közül a Korunk története keletkezett korábban, amely 103 és 108 vagy 109 között készülhetett el. A fennmaradt mintegy négy és fél könyvnyi anyag a 69–70. évek történetét ismerteti, azaz Galba, Otho és Vitellius uralkodását, valamint Vespasianus hatalomátvételét. E munka befejezését követően kezdett bele a szerző az Évkönyvek megírásába, amely munka első két könyvét feltételezhetően együtt adta ki 115/116 körül, a fennmaradó rész pedig valószínűleg már Hadrianus uralkodása alatt készült el. 16 könyvéből az 1–4. és a 11–15. könyvek maradtak meg teljes egészükben, az 5., a 6. és a 16. könyvek pedig töredékesen – a Tacitus-hagyomány tehát a 29–31., a 37–47. és a 66–68. évekre vonatkozóan részben vagy teljesen hiányzik.
Történetírásának főbb jellemzői
Tacitus történetírói alapelve, hogy sine ira et studio, azaz ‘harag és részrehajlás nélkül’ (Annales 1.1) akarja megírni munkáit. A történetírói pártatlanságnak, vagyis a kedvezés és a gyűlölet hiányának a kritériuma – amely elsősorban saját koruk történetét megíró szerzők esetében volt fontos szempont – hosszú hagyományra tekintett vissza már a szerző idejében is, rá ugyanakkor kifejezetten jellemző, hogy bizonyos történelmi személyeket meglehetősen rossz színben tüntet fel. Ennek oka minden bizonnyal a szerző erkölcsi példaadó szándékában rejlik, amely arra késztette, hogy az egyes történelmi személyeket ne egyénekként, hanem típusokként mutassa be, akik a jó vagy a rossz megtestesülései. Tacitus emellett élesen elkülöníti a köztársaság elméletileg megőrzött ideológiáját és a principatus valóságát. Nem egy esetben von a rómaiak szempontjából kedvezőtlen párhuzamot közöttük és civilizálatlan idegen népek között, amelyeket a rómaiakra a köztársaságkorban jellemző erényekkel ruház fel. Az ok-okozati összefüggések megállapítása során az irracionális tényezők racionális felkutatását tartja szem előtt. Fontos lélektani felismerése, hogy az ember megváltozik, ha valamilyen közösség részévé válik. Ennek megfelelően különösen jelentőségteljes nála a tömeg, főként pedig a hadsereg mint reális hatalmi tényező pszichológiája. Átlátja továbbá, hogy a fennálló társadalmi-politikai viszonyok az emberek értékelképzeléseire is hatást gyakorolnak, amelyek emiatt változásoknak vannak kitéve, és a hozzájuk való merev ragaszkodás komoly veszélyeket hordoz magában.
Stílus
Tacitus a műveiben választékos szókészlettel dolgozik. A görög és idegen kifejezéseket kerüli, és az idegen népek társadalmának leírására is latin fogalmakat használ. A latin szinonimákat nem különbözteti meg szisztematikusan, ezért többértelműség jellemzi szóhasználatát, ami jól illik sejtető történetírói stílusához. A közhasználatban lévő szókapcsolatokat általában szokatlanokkal helyettesíti, meglepetést okozva az olvasónak: felélénkíti gondolkodását, és a talányosság révén elidőzésre készteti. Ugyanezt a hatást váltja ki a mondatok egymáshoz kapcsolásának az a jellegzetessége, hogy egy-egy mondat gyakran olyasmihez kapcsolódik, ami az előző mondatban szavakkal nincs kifejezve. A Korunk történetében kristályosodik ki a tacitusi történetírás félreismerhetetlen stílusa, amelyet változatosság, tömörség, sejtelmesség és drámai feszültségek jellemeznek. E művében a szerző egyre inkább eltér a klasszikus normának megfelelő stílustól, ahogyan az Évkönyvek első felében is, hogy aztán a mű második felében – számos egyedi tulajdonságát megtartva – újra a nyelvi norma felé közelítsen.
Somfai Péter 2017