Lexikon

278 / 277

Amphiaraos

A thébai mondakör egyik hérósza, argosi jós, akit az archaikus kortól Boiótiában, később Attikában is jósistenségként és gyógyítóhérószként tiszteltek. Neve az amphi- (’kétfelől’, ’körül’, ’körbe’) és az araomai (’imád’ ’imádkozik’ ’átkoz’ ’áld’) szavakra vezethető vissza, így ’körülimád(koz)ott’-at vagy ’körbe átkozó’-t is jelenthet. A mitikus genealogiák Melampus családfájába sorolják: apja Oiklés; anyja Hypermnéstra, fiai: Alkmaión és Amphilochos (Szicíliai Diodóros 4.68; Pausanias 2.18.4; 6.17.6), egy másik hagyományban (Hyginus, Fabulae 70) Apollón fia volt és Pylosból származott. Mint a Trója előtti nagy hérószgeneráció tagja részese volt a „kor” nagy vállalkozásainak: a kalydóni vadászatnak (Apollodóros 1.8.2), az argonauták utazásának (Apollodóros 1.9.16); és szerepelt Pelias halotti játékain is (Stésichoros fr. 2. Page).

A thébai hadjárat hőse

Az Amphiaraoshoz kötődő hagyomány az Odysseia keletkezésének idején ismert volt (15.247–148; 11.326–327); Hésiodos is utal rá (fr. 22.34 Most). (Az Iliasban egy Amphis nevű hős szerepel, aki Adrastos testvére és egy kiváló jós, Merops fia, azonban a hajókatalógus szerzője őket nem Argosba, hanem Troas vidékére helyezi, 2.828–834). A thébai hadjárat történetének legkorábbi részletes elbeszélését a mára elveszett, legkésőbb a Kr. e. 7. században keletkezett Thébais c. eposz tartalmazta. (Az ókori kommentárírók által említett „Amphiaraos kivonulása” – Amphiaraou exelasis – cím ennek egy részét jelölhette.) Későbbi szerzők ebből merítettek; tőlük tudjuk, hogy a Melampodida Amphiaraos és a vele Argos uralmán osztozó Talaida Adrastos hatalmi harca a két fél kibékülésével végződött: Amphiaraos a béke jegyében feleségül vette Adrastos nővérét, Eriphylét. Esküt tettek, hogy ha legközelebb vita támad közöttük, abban Eriphylé fog dönteni. Amikor Polyneikés Thébaiból Argosba érkezett, hogy szövetségeseket keressen testvére, Eteoklés elleni hadjáratához, Adrastos csatlakozott hozzá (feleségül adta neki a lányát), Amphiaraos azonban nem akart velük tartani. Jósként előre tudta, hogy a vállalkozás kudarcot fog vallani, és a csatában ő maga is életét veszti majd. Eriphylének kellett döntenie az ügyben, ezért Polyneikés megvesztegette az asszonyt: neki adta Harmonia (a thébai uralkodóház ősanyja) Héphaistostól kapott arany nyakláncát. Eriphylé elfogadta az ajándékot, férjét pedig rábeszélte a hadjáratban való részvételre. Ezért a tettéért Amphiaraos engesztelhetetlen haragra gyúlt, és távoztakor fia, Alkmaión lelkére kötötte, hogy álljon majd bosszút anyján az ő elárulásáért. Útban Thébai felé Nemea mellett a szomjazó hadseregnek a helyi király, Lykurgos fiának dajkája, Hypsipylé mutatott utat, ám közben egy sárkánykígyó megölte a rábízott gyermeket, Opheltést. Amphiaraos a jövendő sorscsapás előjeleként értelmezte a történteket, és a gyermeket, akit pompásan eltemettek és játékokat alapítottak a tiszteletére, Archemorosnak nevezte el (kb. ’a vég kezdete’). Az első (mitikus) nemeai játékokon Amphiaraos kocsihajtásban (mások szerint diszkoszvetésben) győzelmet aratott. Thébai alatt, miután a két fivér, Eteoklés és Polyneikés megölték egymást, a thébaiak sorban végeztek az argosi vezérekkel; Amphiaraos éppen menekülőben volt Periklymenos elől, amikor Zeus villámával széthasította előtte a földet, és Amphiaraos a kocsijával, lovaival és kocsihajtójával együtt eltűnt a föld alatt. A történetet későbbi Thébais c. eposzok is elmesélték (Kolophóni Antimachos műve Kr. e. 400 k; Statius latin nyelvű eposza, Kr. u. 1. sz.).

Személyét különböző szerzők más-más fényben láttatták: Pindaros a 9. nemeai ódában „merész tervet szövőnek” (thrasymédés), a korábbi rendet felrúgó „erős embernek” nevezi (aki elűzte Argosból ellenfelét, Adrastost) (13–15); ahogy a thébai menekülése sem tünteti őt fel jó színben (24–27). Pindaros egy ókori kommentátora (talán epikus forrásokból merítve) úgy tudja, hogy Amphiaraos Adrastos apjának gyilkosa volt (Scholion Pindaros 9. nemeai ódájához, 9.30b), vagy – sikyóni hagyomány szerint – Adrastos testvérét, Pronaxot ölte meg (Sikyóni Menaichmos, Schol. Pind. N9.30a). Máshol viszont (6. olympiai óda 16–17) mint derék jóst és kiváló harcost dicséri őt korábbi riválisa, Adrastos. Ennél is ragyogóbb dicsfény övezi Amphiaraost Aischylos Heten Théba ellen c. tragédiájában: az (ellenséges) thébai hírnök és maga Eteoklés is a legnagyobb elismeréssel méltatják bölcsességét és erkölcsi erejét (568–625). A sorsát előre látó, a halált mégis vállaló, majd az istenektől felmagasztalt jóst más tragédiák szereplői is rendre a legnagyobb tisztelettel emlegetik (Sophoklés, Élektra 837–841; Euripidés, Föníciai nők 1111–1112; Oltalomkérők 925–927); tragikus története volt a témája Stésichoros (elveszett) Eriphylé c. művének, Sophoklés Amphiaraos satyrikos c. szatírdrámájának, és egy Kr. e. 4. században keletkezett tragédiának (Karkinos: Amphiaraos). A nemeai epizódot Aischylos (Nemea) és Euripidés (Hypsipylé) is színpadra vitte. Az Aristophanés komédiái között felsorolt Amphiaraos című nem az epikus hős történetéről, hanem a föld alatt továbbélő, jóslatokat adó istenségről szólt.

A jósisten és gyógyítóhérósz

Amphiaraos a thébai történet szerint tehát nem halt meg: „mindenestül élve uralkodik a föld alatt” (Sophoklés, Élektra 837–841). Azt a helyet, ahol elnyelte a föld, két helyen is mutogatták Thébai közelében (a várostól nyugatra: Pausanias 9.8.3; a várostól keletre, Tanagra mellett, Harmában: 1.34.2). Erre lehetett az a jósdája is, amelyiket Hérodotos szerint Kroisos lüd király felkeresett, amikor próbára akarta tenni a jóshelyeket. Delphoi mellett ez bizonyult egyedül megbízhatónak, amiért Kroisos arany fegyvereket küldött hozzá ajándékba (1.46; 49; 52). Szintén Hérodotos meséli, hogy a salamisi csata után Xerxés hadvezére, Mardonios a thébai Amphiaraos-szentélybe is elküldte emberét jóslatot kérni (8.134). Talán erről a valamikori jósdáról beszél Strabón (9.2.10), amikor azt állítja, hogy a thébai Knópiából egy jóslat miatt helyezték át Óróposba. Későbbi időkből ugyanis nincs adat Amphiaraos jósdájára Thébaiban vagy közelében (esetleg Pindaros homályos utalását leszámítva, 8. pythói óda, 8.55–60), Óróposból viszont annál inkább. Erről a helyről is azt mondták, hogy Amphiaraos eltűnésének színhelye volt (Pausanias 1.34.2). Kevés a biztos információ, de úgy tűnik, a thébai jósda valamikor a perzsa háborúkat követő időszakban megszűnt működni, helyette az óróposi virágzott fel.

Órópos a Kr. e. 5. században Athén fennhatósága alatt álló terület volt Attika Boiótiával határos vidékén. Régészeti nyomok arra utalnak, hogy Amphiaraos szentélye, amely a településtől 6 km-re, a tenger közelében volt, az 5. század második felében jött létre. A hérósz itt mint istenség, „Zeus Amphiaraos” nemcsak jóslatokat adott, hanem gyógyított is inkubáció („befekvés”) révén. Néhány ókori szerző rövid tudósításának és helyi feliratos forrásoknak köszönhetően tudjuk, hogy a segítséget váró emberek „befeküdtek” a szentély erre a célra kijelölt részébe (egy oszlopcsarnokba), és álmukban tanácsot kaptak vagy gyógyító kezelésben részesültek az istentől. A szentélyben alvásért díjat kellett fizetni, a résztvevők nevét és származását regisztrálták – innen is tudható, hogy a szentély nemcsak a közelben lakókat szolgálta ki, hanem távoli poliszokból érkezőket is. Az inkubációt tisztító szertartások, böjt és áldozatbemutatás előzte meg. Pausanias szerint (1.34.5) a kliensek a feláldozott kos bőrére feküdve várták az isteni álmot. (A helyi feliratos szentély-szabályzatok, az ún. leges sacrae nem említik a kosáldozatot és a kosbőrt.) A hálás vendégek a templom közelében lévő forrás vizébe arany vagy ezüst pénzdarabokat dobtak (Pausanias 1.34.4); néhány utalás és régészeti adatok alapján arra is lehet következtetni, hogy vizét terápiás célra (fürdőnek, ivóvízként) is használták.

Rendszeresen tartottak itt zenei és atlétikai versenyjátékokat (Amphiaraia). Ezekről elsősorban feliratos forrásoknak köszönhetően van tudomásunk, főleg a Kr. e. 4. századból és a római korból (győzteslisták, athéni népgyűlési határozatok, római senatusi határozatok). A római korban (Kr. e. 1. századtól) a versenyszámok további kategóriákkal bővültek: a korábban is megtartott zenei (kithara, aulos stb.) és sportversenyek (lóverseny, apobasis) mellett drámaelőadásokat (szatírjáték, új és régi tragédiák és komédiák) is műsorra tűztek.

A nagy népszerűségnek örvendő óróposi mellett Amphiaraosnak voltak kisebb szentélyei. Az attikai Rhamnusban közös kultuszt élvezett az orvos-hérósz Aristomachosszal; a thébai háború hérószaként tiszteletben részesült Spártában és Argosban, ahol templomával szemben Eriphylé sírját, nem messze tőle pedig kocsihajtójának, Batónnak a szentélyét lehetett látni (Pausnias 2.23.2; 3.12.5). Valószínűleg az argolisi Kleonairól állítja egy ókori kommentáríró, hogy ezt a helyet is föld alá tűnésének helyszíneként tartották számon (Schol. Pind. Olympiai ódák 6.21d). Athéni kultuszának is vannak feliratos nyomai, az agorán Pausanias korában szobra állt (1.8.2). Lásd még a hérószkultusz c. szócikket.

Ikonográfia

A legkorábbi biztos ábrázolásai a Kr. e. 6. század első feléből (570 körül) származnak: egy korinthosi kratéron és a valamikor Olympiában őrzött, mára elveszett cédrusfa láda (a Pausanias által leírt ún. Kypselos-láda, 5.17.5–10) egyik sávján ugyanazt a jelenetet ábrázolták: amint a Hetek hadjáratába otthonról elinduló Amphiaraost családja  búcsúztatja. Amphiaraos kezében kivont karddal, hátrafelé fordulva egyik lábával fellép a harci kocsijára, amelyen a gyeplőt Batón, a kocsihajtója fogja. Mögötte családja: Eriphylé a nyaklánccal a kezében, mellette gyermekei (a kratéron három lány és két fiú), akik mind feltartott két karukkal búcsúztatják (vagy – más értelmezés szerint – anyjuk életéért könyörögnek). Mindkét esetben a névfeliratok árulják el a szereplők kilétét, de a nyaklánc Eriphylé kezében más hasonló ábrázolásokon névfelirat nélkül is segít azonosítani a jelenetet. Mivel a „harcos búcsúja” a Kr. e. 7. századtól igen sűrűn előfordul a vázaábrázolásokon, s köztük a fent leírt szkhéma (a harcos éppen fellép a kocsijára) is kedvelt ábrázolási típus lett, ezért névfeliratok és egyéb attribútumok híján nem mindig lehetünk biztosak abban, hogy a kép Amphiaraos távozását ábrázolja-e. Ezt a témát a következő két században egyre gyakrabban, több változatban (akár kocsi nélkül is), a korábbiakhoz képest mind kevesebb szereplővel látjuk viszont attikai, keleti görög és etruszk tárgyakon.

Korán megjelennek (Kr. e. 7–6. század) olyan ábrázolások is, amelyek Amphiaraost Pelias halotti játékain vagy a nemeai Lykurgos királlyal való összeütközése közben mutatják. A hét Théba ellen vonuló vezér közös megjelenítése csak a Kr. e. 5. században válik népszerűvé vázaképen éppúgy, mint festményen (Plataiaiban, Pausanias 9.4.2 és 9.5.11) vagy szoborcsoportként (mint Delphoiban, Pausanias 10.10.2). Ugyancsak az 5. századból származnak a legkorábbi darabok, amelyeken Amphiaraos föld alá tűnését jelenítették meg – a téma népszerű volt etruszk művészek körében is, de még császárkori római szarkofágokon is felbukkan.

A Kr. e. 4. században a harcos Amphiaraost Görögország szárazföldi területein egyre ritkábban ábrázolták, ehelyett a gyógyító istenség képmásaival lehet rendre találkozni. Az óróposi és rhamnusi szobrok és domborművek arról tanúskodnak, hogy tisztelői úgy képzelték el őt, mint Asklépiost: szakállas férfiként himationban, kezében bottal (amelyhez olykor kígyó is társul). Hasonlóan jelenik meg néhány „halotti lakomát” (Totenmahl) ábrázoló képen és óróposi pénzeken (Amphiaraos feje babérkoszorúval). Ugyanakkor Magna Graeciában és Etruriában ez a típus (és egyáltalán, Amphiaraos mint gyógyítóisten) úgy tűnik, kevéssé volt ismert. Itt egyrészt továbbra is szívesen gondoltak rá a thébai hadjárat hőseként (apuliai vázákon a nemeai események egyik szereplője), másrészt – bár az azonosítás bizonytalan – alvilági megérkezését rajzolták meg. Az etruszk képzőművészeti hagyomány rendkívüli érdeklődéssel fordult a Hetek mondája felé, és az ’Amphiaraos távozása’ képeken kívül egyedülálló, görög párhuzam nélküli jelenetet is feldolgoztak (gemmákon, tükrökön): a vezérek tanácskozását, ahol a szakálltalan (!) Amphiaraos lándzsájára támaszkodva, elgondolkodva ül.

Kulin Veronika 2021

(Az NKFIH támogatásával, PD-18; 128917)

Bibliográfia

Wolff, in LGRM I (1884–1890); Krauskopf: Amphiaraos, in LIMC I (1981); Bethe 1891, 44–108.; Bethe: Amphiaraia, in RE I/2 (1894); Sineux 2007; Terranova 2013; Renberg 2016, 272–295.; Ustinova, in Kernos 2002; Parker 1996, 146–149.