Lexikon

49 / 48

Tiryns a késő bronzkorban

Tiryns az argosi síkság egyik jelentős központja volt a mykénéi korban. Homéros „jófalu vára” kora helládikus és szerényebb középső bronzkori előzményeket követően a késő helládikus korban, a Kr. e. 15–12. században (LH IIB-IIIC2) élte fénykorát.

Az ókori hagyomány szerint Tiryns városát az argosi Proitos alapította. Neki tulajdonítják a várost övező falak felépítését, amelyhez a lykiai kyklopsoktól kért segítséget (ld. kyklopikus falazás) (Pausanias 2.25.8, Strabón 8.6.11). A város későbbi királyai közt találjuk a Mykénében is uralkodó Perseust és Eurystheust is. A település mykénéi kori jelentőségére utal, hogy neve az Ilias hajókatalógusában is szerepel (Homéros, Ilias II.559).

A romjaiban is impozáns tirynsi akropoliszon az első, alig egy napos ásatásra 1831-ben került sor egy görög tudós és diplomata, Alexandros Rizos Rangavis és a neves német filológus, Friedrich Thiersch jóvoltából, a fellegvár szisztematikus feltárása azonban Heinrich Schliemann nevéhez fűződik. Schliemann 1876-ban még egyedül, majd 1884–85-ben Wilhelm Dörpfeld közreműködésével folytatta a kutatást, amely során megtalálták és felszínre hozták a mykénéi kori palota maradványait. A görög régészeti hatóságok és az athéni Német Régészeti Intézet 1905-től zajló ásatásainak köszönhetően Tiryns ma az egyik legteljesebben feltárt mykénéi korú erődített település.

A lelőhely és erődítései
Tiryns Mykénétől 18 km-re délre, az Argolisi-öböl partjától 1,8 km-re keletre található. Az egykor jelentős kikötőként is működő késő helládikus település magja egy észak-déli irányú, 28 méter magas szikladombon alakult ki. A lelőhely sziklára épült, központi részét monumentális méretű falakkal vették körül. A három teraszra (német terminológia szerint: Oberburg, Mittelburg, Unterburg) tagolt citadella területe a 20 hektárt is elérte. A feltárások tanúsága szerint a település az erődfalakon kívül is folytatódott (alsóváros/Unterstadt).

Tiryns már az ókorban is falainak köszönhette hírnevét. A fellegvár 725 m hosszan húzódó, 4,5-17 m vastag és helyenként 8 m magasan megmaradt monumentális erődítéseit több fázisban és változó technikával építették. A kyklopikus falazással emelt legkorábbi védművek Kr. e. 1400 körül (LH IIB-IIIA1) készültek és a fellegvárnak még csak a felső, a palotakomplexumot magába foglaló részét vették körbe. A Kr. e. 13 elején (LH IIIB1) a falakat több helyen átépítették, meghosszabbították, a középső terasz is védelmük alá került. Ekkor építhették meg a palotához vezető, mindkét oldalt falak által határolt keleti rámpán az ún. keleti kaput, amely méretében és kialakításában is a mykénéi Oroszlános-kapu mása. A kapu Mykéné körüli bányákból származó nagyméretű konglomerátum tömbökből készült, hiányzó szemöldökkő felett pedig egykor szintén figurális díszű dombormű állhatott. A védműrendszer a Kr. e. 13. század végén (LH IIIB2) nyerte el végleges formáját, amikor már az alsóvár területét is magában foglalta. A tirynsi erődrendszer számos innovatív és egyedülálló építészeti megoldást – például rejtett kijáratokot, földalatti ciszternákhoz vezető alagutakat, álboltozatos kazamatákat – tartalmaz, amelyek a késő bronzkori építőmesterek szakértelmét dicsérik.

A felsővár és a palota
A tirynsi fellegvár legfelső teraszán (Oberburg) a helyi wanax (uralkodó) palotájaként azonosított épületegyüttes állt, amely a mykénéi kori paloták egyik legjobban megmaradt példája. Az ásatások során a palotának két fázisát sikerült feltárni. Az első palota a Kr. e. 14. század elején (LH IIIA1) épülhetett, majd miután a Kr.e. 13. század közepén (LH IIIB1/2) leégett, nagyjából ugyanott és hasonló alaprajz szerint újjáépítették. A második palotát, amelynek maradványait Schliemann hozta felszínre, a Kr. e. 13. század legvégén (LH IIIB2) szintén tűz pusztította el: feltehetően egy földrengés döntötte romba a fellegvár többi részével együtt, bár az emberi tényező szerepét sem lehet kizárni.

A tirynsi palota a mykénéi kori paloták számos kanonikus vonását mutatja. Központi eleme a királyi megaron, amelyet több oszlopos kapun (propylaián) és porticusos udvaron át lehetett megközelíteni. A háromrészes megaron hátsó termének közepén egy nagy, díszített tűzhely, keleti fala mentén egy trónszék állt. Közvetlenül a központi megaron mellett egy másik, hasonló formájú, de kisebb méretű megaront is feltártak. A két megaron köré csoportosuló helyiségek pontos funkciójáról keveset tudunk, mivel a 19. század végi feltárásokon a termekben talált leleteket csak részben dokumentálták. A nagy megaron szomszédságában található egy kisebb helyiség, amelynek a padlóját egy hatalmas, több mint húsz tonnás monolit kőtömb alkotja: a helyiségből induló vízelvezető csatorna alapján rituális fürdő lehetett. A palota termeinek és udvarainak falait és padlóit egykor színes falfestmények díszítették (pl. felvonuló nőalakok, vadászjelenetek, bikaugrás).

A második palota pusztulását követően a felsővár épületeinek nagy részét már nem építették újjá, csupán a központi megaron maradványai fölé emeltek a Kr. e. 12. első felében (LH IIIC1), annak keleti falához illeszkedve, egy kisebb méretű, kéttermes épületet (T épület). Szemben a korábbi megaronnal, a T épület egyedül állt a fellegvár tetején, fő termét egy oszlopsor osztotta két részre, közepén nem volt tűzhely, falait pedig nem díszítették freskók – valószínűleg már nem uralkodói rezidenciaként, hanem valamiféle közösségi épületként használták.

Az alsóvár és az alsóváros
A fellegvár alacsonyabban fekvő részei közül a középső terasz (Mittelburg) szerkezete alig ismert. A német ásatások által felszínre hozott szórványos épületmaradványokat a palotát kiszolgáló műhelyekként azonosították. Jóval több adatunk van az alsóvár (Unterburg) szerkezetéről és rendeltetéséről, amely az ásatások tanúsága szerint a Kr. e. 13. század közepétől (LH IIIB2) épült be sűrűbben, és elsősorban lakó-, műhely- és gazdasági épületeknek adott helyet. Az alsóvár épületei a második palota pusztulásával egyidőben romba dőltek, a terület azonban röviddel ezután újra beépült és a Kr. e. 12. század végéig (LH IIIC2) aktívan használt zóna maradt.

Az utóbbi évtizedek ásatásai egyértelművé tették, hogy az erődített akropoliszt több irányban (északra és nyugatra biztosan) sűrűn beépült városias település vette körül. A feltárások arról tanúskodnak, hogy bár a területen a Kr. e. 14–13. században is álltak épületek, az alsóváros a palota pusztulását követően, a Kr. e. 12. században (LH IIIC1-2) élte fénykorát, amikor kiterjedése a 25 hektárt is elérte. Számos, gazdag leletanyaggal rendelkező lakóházat és műhelyt tártak fel ebből a korszakból, amelyek azonos tájolása, elrendezése és hasonló alaprajza szisztematikus várostervezésre utal.

Tiryns késő helládikus lakóinak temetkezéseiről keveset tudunk. A fellegvártól keletre található Profitis Ilias-hegy oldalában két tholos-sírt és számos kamrasírt tártak fel, amelyek a tirynsi vezető réteg nyughelyéül szolgálhattak.

A késő bronzkori Tiryns jelentősége
A régészeti leletek tanúsága szerint Tiryns Mykéné, Midea és Argos mellett a késő bronzkori Argolis jelentős központja volt. A lelőhelyen előkerült különféle importtárgyak (például ciprusi edények, krétai és közel-keleti tárgyak, ékírásos elefántcsont pálca) arról árulkodnak, hogy a Kr. e. 13. században a város fontos kikötő volt és jelentős szerepet játszott a Földközi-tengeri kereskedelemben. Számos építészeti és régészeti bizonyíték (például a két fellegvár kapujának hasonló anyaga és kialakítása) támasztja alá, hogy a tirynsi vezető réteg szoros kulturális és gazdasági kapcsolatokat ápolt a Mykénét irányító dinasztiával. Egyesek szerint a mykénéi wanax politikai fennhatósága Tirynsre is kiterjedt, így az itteni palota elsősorban a mykénéi uralkodó rezidenciájaként és helytartói székhelyként szolgálhatott.

A Kr. e. 13. század végén a tirynsi palotát egy külső (természeti) esemény romba döntötte, a települést azonban nem hagyták el, mi több az alsóvár és az alsóváros újonnan épült házainak és műhelyeinek gazdagsága arról tanúskodik, hogy Tiryns a Kr. e. 12. században (LH IIIC1-2) élte második virágkorát és ekkora Argolis elsődleges központjává válhatott. Erre az időszakra keltezhető az a valószínűleg vallási ünnepségek során használt, különféle értékes és egzotikus tárgyakból (például bronzedények, nemesfém- és elefántcsonttárgyak stb.) álló leletegyüttes, amelyet az alsóváros területén ástak el és „tirynsi kincs” néven ismerünk.

Bodnár Csaba, 2021

Bibliográfia

Maran 2006; Maran 2010, 722–734; Maran 2015; Maran 2015 (2017); Maran–Papadimitriou, in AA 2021.1 (2021); Mühlenbruch 2013; Müller 1930; Mylonas 1966, 11–15, 46–52; Schliemann 1878, 1–25; Schliemann 1886