Lexikon

47 / 46

Melampus

Görög mitikus jós. Neve (jelentése „feketeláb/ú/”) felbukkan a legkorábbi irodalmi művekben (Odysseia, hésiodosi Nőkatalógus), de részletes elbeszélések csak későbbi prózai szövegekben maradtak fenn róla. Történetei minden bizonnyal részét képezték a Homéros előtti (és melletti) szóbeli epikus hagyománynak, s jól ismertek lehettek a klasszikus korban is. A Kr. e. 6/5. századtól forgalomban volt egy Melampodia című, később Hésiodos műveihez sorolt epikus költemény, amely nagy valószínűséggel nemcsak Melampus történeteit, hanem utódaiét is tárgyalta. Leszármazottainak egymásutánja és neveik különbözőképpen szerepelnek az egyes szerzőknél, mindenesetre a mitikus idők számos neves jósát az ő utódának (Melampodidának) tartották, s az archaikus és klasszikus kori Görögországban is sok jós tőle származtatta magát.

A róla szóló elbeszélésekben Pyloshoz (Peloponnésos) kötődik, de a mitikus genealógia Thessáliába helyezi családjának eredetét: Tyró és Krétheus egyik fia, Amythaón volt az apja. Így a pánhellén mitikus családfa szerint Nestórnak és Iasónnak is unokatestvére volt, s csak később vándorolt át a Peloponnésosra (ahogyan Néleus is). Pylosból végül Argosba került (az erről szóló történetet lásd alább), s ott az egyik argosi királylánnyal nemzette fiait.

Történetei
1) Jóssá válása
Melampus jóssá válásáról nem maradt ránk korai forrás. Egy (Apollónios Rhodiost kommentáló) ókori tudós megjegyzése szerint a (mára elveszett) Megalai Éhoiai című epikus költemény beszámolt arról, hogy Melampus egy alkalommal egy bizonyos Polyphontésnál szállt meg, s ott áldozatbemutatás közben megjelent egy kígyó, akit Polyphontés szolgái megöltek, de Melampus a kígyó kicsinyeit felnevelte, akik később hálából kinyalták a fülét és jóstudást leheltek belé (Hésiodos F 199a Most). Apollodóros hasonló történetet mesél (Bibliothéké 1.9.11–12), azzal a különbséggel, hogy nem említi Polyphontést, s a szolgák, akik a kígyót megölik, Melampus szolgái, akik egyszerűen egy kígyófészekre találva ölik meg a kígyót. A kis kígyók Melampusnak álmában nyalták ki a fülét, aki ennek köszönhetően érteni kezdte a fölötte elrepülő madarak beszédét. A jóstudás megszerzésének ezen archaikus („sámánisztikus”) magyarázatához a Bibliothéké szerzője még hozzáfűz két másik típusú magyarázatot is: Melampus kitanulta az áldozati jóslást, továbbá egyszer az Alpheios partján Apollónnal találkozott, ami „végleg” kiváló jóssá tette. A két utóbbi (redundáns) magyarázat közül az előbbi az ókori Hellasban és Rómában is ismert és elterjedt jóslási eljárásra utal: áldozatbemutatáskor szokás volt az áldozati állatok belső részeinek mintázatából előjeleket kiolvasni. Az utóbbi pedig (Apollón közreműködése) a görög pantheon kifejezett jósistenének szférájába utalja a Melampust, aki a kígyós elbeszélések szerint eredendően az istentől függetlenül, az állatokkal és az alvilági szférával való szoros kapcsolata révén gyakorolta jóstudását.

2)
A phylakéi marharablás
Már az Odysseia szerzője és a Hésiodosnak tulajdonított Nőkatalógus is ismeri azt a történetet, amely szerint Melampusnak egyszer marhacsordát kellett elrabolnia. Néleus, a pylosi király annak volt csak hajlandó odaadni feleségül a lányát, aki elhajtja Phylakéből azt a marhacsordát, amely Phylakos (vagy más elbeszélésekben Iphiklos) tulajdonában volt. Bias, Melampus testvére pályázik a lány (Péró) kezére, de az embert próbáló feladatot nem ő, hanem Melampus hajtja végre. Bár tudja (és előre jelzi), hogy rajta fogják kapni a lopás közben, de azt is, hogy egy év után biztosan szabadulni fog. El is indul, majd valóban rajtakapják és be is börtönzik. Szabadulásának körülményeiről csak Apollodóros és néhány ókori szövegmagyarázó tájékoztat: a legbővebb verzió szerint egyik éjszaka a börtönben meghallotta, amint két szú arról beszélget, hogy nemsokára átrágják a mestergerendát. Nyomban értesítette őreit a háztető közelgő beomlásáról, s arra kérte őket, hogy szállítsák át máshová. Átszállították, s a börtönépület valóban be is omlott. A csordatulajdonos így megtudta, hogy foglya nem akárki. Felajánlotta, hogy odaadja neki a marhákat, ha meggyógyítja a fiát (Iphiklost) nemzőképtelenségéből. Melampus nekilátott a feladatnak: madaraktól érdeklődött, s végül a keselyű árulta el neki, mi az oka Iphiklos bajának: gyermekkorában egyszer apja kost herélt, s a közelébe kerülő kés látványa ijesztette meg annyira, hogy felnőve nem tudott gyermeket nemzeni. A megoldás: meg kell találni a kést, amelyet akkor az apa egy fa kérgébe döfött bele, le kell tisztítani róla a rozsdát, és a rozsdát vízbe keverve kell megitatni a beteg fiúval. Így is történt, Iphiklos meggyógyult, Melampus pedig hazavitte Pylosba a marhacsordát, s elnyerte Péró kezét testvére számára.
Az elbeszélések néhány eleme arra utal, hogy valamikori, számunkra már elveszett történetekben hangsúlyos lehetett a csorda tulajdonosával ill. az állatok őrzőivel vívott küzdelem (Schol. Od. 11.297). A történet fő motívuma és több részlete is rokonságot mutat más marharablás-történetekkel, pédául Héraklésével (Géryón marháinak elrablása), melyeknek túlvilági utazás-jellege a Melampus-történet esetében is felveti azt a lehetőséget, hogy a phylakéi (jelentése: „őrizet”) kaland szimbolikus alvilágjárásként értelmezhető.

3) Az argosi nők meggyógyítása
A „pylosi jós” másik dicső tette az volt, hogy Argosban meggyógyított olyan nőket, akik egy isten bosszúja miatt őrültségben szenvedtek. A történetnek számos hosszabb-rövidebb elbeszélése maradt fenn, s ezek nagy változatosságot mutatnak egyebek mellett elsősorban a megőrült nők kilétét, másrészt a haragvó istenség személyét illetően. Több olyan beszámoló is van, amelyik Proitos király lányairól állítja, hogy megtébolyodtak, ill. hogy egyéb tüneteket is mutattak: bőrbajt, hajhullást (Nőkatalógus, Pherekydés F 114, Pausanias 5.5.10; 8.18.7, Bakchylidés: 11. epinikion és Apollodóros 2.2.2); máshol (Hérodotosnál, Diodoros Siculusnál) egyszerűen „argosi nők”-ről olvasunk, s az utóbbi szerző – Pausaniasszal (2.18.4) együtt – nem Proitos, hanem Anaxagoras királyságának idejére helyezi a történetet. Az elbeszélők egy része a megőrülést Dionysosnak tulajdonítja, s az ok: hogy a nők (lányok) nem voltak hajlandók tiszteletben részesíteni az istent (Diodóros, Apollodóros); mások Héra haragjáról beszélnek – a lányok semmibe vették az istennőt: kigúnyolták egyszerű faszobrát (Akusilaos) vagy szegényes templomát (Pherekydés, Bakchylidés). (Hésiodost illetően ellentmondóak az adatok, s a Nőkatalógus igen töredezett papiruszon előkerült szakaszában egyik istennév sem szerepel.) Egy kivételével minden változat megegyezik abban, hogy a gyógyulásuk Melampusnak volt köszönhető: különböző módszerekkel (tánc, ráolvasás, fürdő) visszaadta józanságukat. Bakchylidés az egyetlen, aki ezt a gyógyulást nem a neves jósnak tulajdonítja, hanem az apa (Proitos) közbenjárásának Artemis istennőnél. A Melampust gyógyítóként ismerő hagyomány is tudott arról, hogy a gyógyulásnak volt köze Artemishez: erről Pausaniasnak a Peloponnésoson gyűjtött adatai tanúskodnak (lásd alább).
Melampus tettéért jutalomban részesült: a királyság egy részét és a király egyik lányát kapta meg fizetségül. Néhány elbeszélő úgy tudja, hogy a jós az eredetileg felajánlott harmadrészért nem volt hajlandó segíteni, s csak akkor állt kötélnek, amikor a kétségbeesett argosiak a királyság kétharmadát ajánlották föl: egy részt Melampusnak, egy részt testvérének, Biasnak (Hérodotos, Pausanias, Apollodóros). Abban mindenesetre megegyezik a hagyomány, hogy Melampus Argosban telepedett le, s tőle származnak az argosi jósok, köztük a nagy hírnévre jutott Amphiaraos.

Emlékezete, kultusza
Már a Kr. e. 5. században felbukkan az a hagyomány, mely szerint Melampus volt az a „bölcs”, aki Dionysos kultuszát megismertette a görögökkel. Hérodotos szerint (2.49) az isten nevét és a phallosmenetet Egyiptomból vette át, mégpedig föníciaiak közvetítésével. A dionysosi szférához kötődését az argosi történetben is fel lehet fedezni, s még hangsúlyosabb ez egyik feltételezett dél-itáliai ábrázolásán (lásd alább), ahol az istenséggel szemben állva, az istenéhez hasonló ruhában, mintegy az ő embereként jelenik meg.
Mindkét nagy története ismert volt a hellénisztikus és római korban is. Theokritos utal a marhalopás-történetre (3. idill), s a római aranykor költői (Vergilius, Propertius) éppúgy emlegetik, mint császárkori szakírók (pl. Plinius). Cicero a legnevesebb görög jósok között sorolja fel (De legibus 2.33.6). A római hagyományban – talán hellénisztikus előzmények nyomán – az állatorvos-tudomány egyik alapítójaként tartották számon (Vergilius: Georgica 3.550; Columella: De re rustica 10.1.1.348–350).

Melampus kultikus tiszteletéről és emlékezetének tárgyi nyomairól Pausaniastól tudunk. Ő említi meg, hogy Aigosthenában szentélye volt, ahol rendszeresen áldoztak neki, és évente ünnepet ültek a tiszteletére (1.44.5). A Peloponnésos több pontján még a császárkorban is számon tartották az argosi nők meggyógyításának emlékhelyeit: a gyógyításnál használt szereket Melampus az élisi Anigros folyóba dobta, ezért van azóta is kellemetlen szaga a vizének (5.5.10). Azt mesélték, a nők az arkadiai Aroania hegyen bolyongtak, onnan hozta le őket a jós Lusoiba, s az itteni Artemis-szentélyben gyógyította meg őket (8.17.7–8). A tegai Athéna Alea templomot pedig állítólag maga Melampus alapította (8.47.3). Egy helyen még a híres marhacsordának is őrizték az emlékét: a messéniai Pylosban egy barlang volt valamikor Néleus marháinak istállója (4.36.2).

Ikonográfiája
Képzőművészeti ábrázolásokon Melampust biztosan azonosítani névfelirat híján alig lehetséges: a történeteire határozottan utaló képi elemek nélkül más jós-, bölcs- vagy filozófus-alakoktól nem különíthető el (pl. az olympiai Zeus-templom keleti oromcsoportjának elfekvő alakja, amelyet egyes értelmezők Melampusnak tekintenek). Marharablás ábrázolása esetén sem lehetünk biztosak abban, hogy őt vagy más mitikus rablót látunk-e a képen (pl. egy feketealakos korinthosi vázán, amelyen szarvasmarhák és egy férfi megkötözése látható). Összesen négy olyan ábrázolás ismert, amelyek nagy valószínűséggel az argosi nők történetéhez köthetők. Bár névfelirat ezeken sem áll rendelkezésre, megbomlott elmeállapotú nők és egy segítő szerepben feltűnő férfialak együttes jelenléte esetén nem megalapozatlan a feltételezés, hogy Melampusról és pácienseiről van szó. Két Kr. e. 4. századi vázakép (egy lucaniai és egy szicíliai vörösalakos ábrázolás) és egy-egy, a Kr. e. 2. ill. 1. századra keltezett apró véset (egy üveggemma és egy kámea) mutatja változatos elrendezésben a betegnek/elaléltnak tűnő nőket és a gyógyítójukat. Melampust az egyik váza és a két véset szakállas férfialaknak, a szicíliai váza szakálltalan fiatalembernek mutatja.

Kulin Veronika 2019
(AZ NKFIH támogatásával, PD-18;128917)
 
 
    

Bibliográfia

Pley: Melampus, in RE XV (1932); Löffler 1963; Gantz 1993; Bremmer 2008; Dowden 1989; Early Greek Mythography; Harrauer, in Kazazis–Rengakos 1999