Szállítóamphora
Részben folyékony termékek (mint pl. bor, olaj, halmártás), részben egyéb áruk (pl. gyümölcskészítmények, olajbogyó, timsó) regionális, vagy távolsági szállítására készített kerámiaedények. A termékek ilyen kereskedelmi célú csomagolási módja a bronzkortól terjedt el a Mediterráneumban. Az első szállítóamphora-típusnak a kánaánita kétfülű edények tekinthetőek, amelyeket a Kr. e. 15. században kezdtek tömegesen készíteni a levantei partvidéken. Innen vették át az egyiptomiak is, és kezdtek hasonló edényeket gyártani. Másfajta formai tradíció kezdődött Krétán és az Égeikumban, ahol az ún. kengyeles korsókban szállították a bort és az olajat. Maga a latin amphora kifejezés is a görög ἀμφιφορεύς szóból származik, amely visszanyúlik a bronzkori lineáris B-írásban használt amphiphorēwes (többes szám) és amphorēwe (kettes szám) – „két oldalon hordozott” – ideogrammáig.
A föníciai szállítóedények kialakításában a kánaánita amphorák voltak az előképek és ezek már a Földközi-tenger nyugati medencéjébe is eljutottak. A pun amphoráknál már tetten érhetőek a távolsági tömeges szállításban fontos szempontok: egyre könnyebb csomagolóanyagban (vékonyabb edényfal-vastagság) egyre több árut (űrtartalom növelése az edénytest hengeres kialakításával) lehessen biztonságosan eljuttatni. Már a Kr. e. 8–7. századtól működnek a különböző pun amphoragyártó-központok: Karthagóban, a marokkói Kouassban, és Ibizán.
A pun és egyiptomi szállítóedények nagy hatással voltak az égeikumi formák kialakulására: a szigetvilágban és a szárazföldön gyártott amphorák megformázásánál azonban mindenhol igyekeztek egyedi, a régióra jellemző edénytípust kialakítani. Így igen eltérő, sokszor a szállítást és a származási hely azonosítását megkönnyítő részletekkel készítették ezeket (pl. magasan ívelődő fülek, gyűrűs kialakítású csúcsos alj) Rhodoson, Kóson, Chioson. Az ezekben az edényekben szállított borok az egész Mediterráneumba eljutottak, elsősorban pedig Magna Graecia kolóniáiba.
A pun és egyiptomi szállítóedények nagy hatással voltak az égeikumi formák kialakulására: a szigetvilágban és a szárazföldön gyártott amphorák megformázásánál azonban mindenhol igyekeztek egyedi, a régióra jellemző edénytípust kialakítani. Így igen eltérő, sokszor a szállítást és a származási hely azonosítását megkönnyítő részletekkel készítették ezeket (pl. magasan ívelődő fülek, gyűrűs kialakítású csúcsos alj) Rhodoson, Kóson, Chioson. Az ezekben az edényekben szállított borok az egész Mediterráneumba eljutottak, elsősorban pedig Magna Graecia kolóniáiba.
A Tirrén-tenger és az Adria itáliai partvidékén kezdik a Kr. e. 4. század közepén – 3. század elején az ún. Greco-Itáliai amphoratípus gyártását, amely egyben a későbbi köztársaságkori római szállítóedények, a Dressel 1A-típus közvetlen előfutárának tekinthető. Ez utóbbi borszállító amphorákat a Kr. e. 140/130 k. évektől elsősorban Pompeii és Cosa környékén készítették.
Az Itáliából importált termékek csomagolóanyagait hamarosan utánozni kezdték és ez további típusok kialakulásához vezetett a legkorábban a mai Francia- és Spanyolország területén. Az Égeikumban készített és szintén az egész Mediterráneumba eljutó amphorák közül a legnagyobb formai hatással a kósi típus volt a Kr. e. 1. század végén, amely formát számos helyszínen kezdték „gyártani”, tehát másolni. Ennek oka talán az égeikumi különleges, tengervízzel készült borok ekkori divatjában is kereshető, de valószínű az is, hogy az edények kedvezőbb kialakítása (a vékonyabb falvastagság miatt könnyebbek lettek) szintén szempont volt gyors elterjedésükben. Ebben az időszakban már megfigyelhető az az erőteljes tendencia, hogy az egyes régiók keresik és kialakítják a saját, jól felismerhető, sokszor kifejezetten egy adott termékhez köthető „csomagolóanyagaikat”: Hispania területén például számos típust kezdenek gyártani külön az olívaolaj , a halmártások (Dressel 7-11), vagy az olajbogyó (Haltern 70) szállítására. Hasonlóan jól felismerhető formákat alakítanak ki például a mai Franciaország területén termelt borok számára (pl. Gauloise 1–4 típusok) a Kr.u. 1. században. Itáliából mindinkább áttevődik a tömeges bor-, olívaolaj- és halszósz-készítés súlypontja a provinciák – elsődlegesen Gallia, Hispania és az észak-afrikai tartományok területére. Ennek egyik jelentős mozgatórugója a római hadsereg létszámnövekedése és egyre súlyozottabb jelenléte a birodalom határainál, ahol sok esetben (mint pl. Britanniában, a rajnai, vagy a dunai limesen) ezeket a termékeket már nem lehetett helyben megtermelni, elkészíteni, így a katonaság folyamatos ellátása, utánpótlása igen fontossá vált.
A másik fontos tényező Róma ellátása volt. Ennek látványos bizonyítéka a Monte Testaccio dombja a Tiberis partján, amelyet összetört – többnyire Dressel 20-típusú – amphorák alkotnak. Ezeket a tömegesen ideérkező szállítóedényeket ugyanis, miután széttöltötték belőlük a hispaniai olívaolajat kisebb edényekbe, széttörték, és itt halmozták fel.
A Kr. u. 3. század közepétől jelentőssé vált az észak-afrikai Tripolitania és Africa Proconsularis olívaolaj- és halszósz-termelése, valamint a Földközi-tenger keleti medencéjének bortermelése: a Kr. u. 7. századi arab hódítás jelenti a legtöbb manufaktura működésének végét, mivel a távolsági kereskedelmi kapcsolatok megritkulnak, meggyengülnek. Európában pedig egy másik, technológiai változás is jelentkezik: a kora-középkortól a borszállítást már elsődlegesen fahordókkal oldják meg.
Az amphoragyártás több évezredes ókori hagyománya azonban a mai napig fennmaradt – elsősorban víz és olaj szállítására és tárolására használják – az észak-afrikai (pl. a tunéziai ún. sefri edények) és a levantei (pl. a libanoni ún. muzannar edények) partvidéken.
Hárshegyi Piroska, 2016
Az Itáliából importált termékek csomagolóanyagait hamarosan utánozni kezdték és ez további típusok kialakulásához vezetett a legkorábban a mai Francia- és Spanyolország területén. Az Égeikumban készített és szintén az egész Mediterráneumba eljutó amphorák közül a legnagyobb formai hatással a kósi típus volt a Kr. e. 1. század végén, amely formát számos helyszínen kezdték „gyártani”, tehát másolni. Ennek oka talán az égeikumi különleges, tengervízzel készült borok ekkori divatjában is kereshető, de valószínű az is, hogy az edények kedvezőbb kialakítása (a vékonyabb falvastagság miatt könnyebbek lettek) szintén szempont volt gyors elterjedésükben. Ebben az időszakban már megfigyelhető az az erőteljes tendencia, hogy az egyes régiók keresik és kialakítják a saját, jól felismerhető, sokszor kifejezetten egy adott termékhez köthető „csomagolóanyagaikat”: Hispania területén például számos típust kezdenek gyártani külön az olívaolaj , a halmártások (Dressel 7-11), vagy az olajbogyó (Haltern 70) szállítására. Hasonlóan jól felismerhető formákat alakítanak ki például a mai Franciaország területén termelt borok számára (pl. Gauloise 1–4 típusok) a Kr.u. 1. században. Itáliából mindinkább áttevődik a tömeges bor-, olívaolaj- és halszósz-készítés súlypontja a provinciák – elsődlegesen Gallia, Hispania és az észak-afrikai tartományok területére. Ennek egyik jelentős mozgatórugója a római hadsereg létszámnövekedése és egyre súlyozottabb jelenléte a birodalom határainál, ahol sok esetben (mint pl. Britanniában, a rajnai, vagy a dunai limesen) ezeket a termékeket már nem lehetett helyben megtermelni, elkészíteni, így a katonaság folyamatos ellátása, utánpótlása igen fontossá vált.
A másik fontos tényező Róma ellátása volt. Ennek látványos bizonyítéka a Monte Testaccio dombja a Tiberis partján, amelyet összetört – többnyire Dressel 20-típusú – amphorák alkotnak. Ezeket a tömegesen ideérkező szállítóedényeket ugyanis, miután széttöltötték belőlük a hispaniai olívaolajat kisebb edényekbe, széttörték, és itt halmozták fel.
A Kr. u. 3. század közepétől jelentőssé vált az észak-afrikai Tripolitania és Africa Proconsularis olívaolaj- és halszósz-termelése, valamint a Földközi-tenger keleti medencéjének bortermelése: a Kr. u. 7. századi arab hódítás jelenti a legtöbb manufaktura működésének végét, mivel a távolsági kereskedelmi kapcsolatok megritkulnak, meggyengülnek. Európában pedig egy másik, technológiai változás is jelentkezik: a kora-középkortól a borszállítást már elsődlegesen fahordókkal oldják meg.
Az amphoragyártás több évezredes ókori hagyománya azonban a mai napig fennmaradt – elsősorban víz és olaj szállítására és tárolására használják – az észak-afrikai (pl. a tunéziai ún. sefri edények) és a levantei (pl. a libanoni ún. muzannar edények) partvidéken.
Hárshegyi Piroska, 2016