Lexikon

13 / 12

Zenei verseny

Az istenek ünnepein, halotti játékokon valószínűleg már a kora archaikus kortól kezdve zenei versenyeket is rendeztek. Hésiodos maga számol be Chalkisban aratott versenygyőzelméről (Munkák és napok 650–662), és a Homéros és Hésiodos versengéséről szóló „mítosz”, bár csak későbbi forrásokból ismert, valószínűleg már az archaikus korban megszületett. A költői-zenei versenyek meghonosítását, illetve gyakori átszervezéseit többnyire politikai érdekek motiválták, lebonyolításukkal és szabályozásukkal testületeket, tisztségviselőket bíztak meg. A négy pánhellén ünnep közül az olympiai kivételével a másik hármon zenei versenyről is van tudomásunk.

A delphoi Apollón-kultuszban, mivel a költészet-ének-tánc együttese, a musiké Apollón szférájához tartozott, különösen nagy hangsúlyt kapott a zene (Alkaios: Apollón-himnusz, F 307 Lobel-Page, Homérosi Apollón-himnusz), és az ugyanitt rendezett pánhellén pythói játékokon már a Kr. e. 6. században, az isthmosi és a nemeai játékokon pedig legkésőbb az 5. századtól voltak húros- (kithara) és fúvóshangszeres (aulos) versenyek is. A pythói játékok zenei versenyeinek kiemelkedő presztízse volt, a versenyrendet a hagyomány szerint Kr. e. 586-ban szervezték át, ekkor vették fel a húros hangszeres kitharaversenyek mellé a fúvóshangszereseket, melyek első győztesének, az argosi Sakadasnak a nevét is megőrizte a hagyomány (Pausanias 10.7.3, 6.14.10, Plutarchos: A zenéről 1134a). A pythói nomos műformában a versenyzőnek szöveg nélkül, csupán hangszerjátékkal ábrázolva kellett megjelenítenie Apollón harcát a Pythón sárkánnyal. Szintén nagy múltra tekint vissza a délosi Apollón-kultusz zenei versengése, amelyet Athén a Kr. e. 5. században szervezett újra és formált át a saját képére (Homérosi Apollón-himnusz, 146–172, Thukydidés 3.104, Philochoros FGrH 328 F 212)

Az istenek különféle ünnepeinek a különbözőségek ellenére számos közös eleme volt, ezek közé tartozott az ének, a zene és a tánc. Jó néhány görög polisból vannak adataink különböző istenek ünnepein rendezett zenei versenyről (az adatokat lásd: Herington és Larmour). Aligha húzható éles határvonal az énekkel és hangszerrel kísért áldozati menetek (prosodion, pompé) muzsikusai és zenei versenyzők közé. Pausanias az Ithómé hegyéről elnevezett ünnepről, az Ithómaiáról szólva fontosnak tartotta megemlíteni (4.33.2, vö. 4.1.1 és 4.4.1), hogy ezen az ünnepen régen még zenei versenyeket is rendeztek, és erre a Kr. e. 8–7. században élt, korinthosi Eumélos délosi prosodionjából hoz bizonyító erejűnek szánt idézetet. A Parthenón-fríz Panathénaia-felvonulásának muzsikusalakjairól, akárcsak a frízen ábrázolt, mozgó kocsiról leugró apobatés versenyzőkről nem tudjuk, „valóban részt vettek-e a menetben (…), vagy a frízen csak általában idézik fel az ünnephez tartozó versenyeket” (GMT 479). Ismerünk a Parthenónnál vagy száz évvel korábbi, Kr. e. 540 körül készült ábrázolásokat (feketealakos amphora: Berlin F1686 és Philadelphia 4841; Panathénaia-amphora: New York 1989.281.89 és London B139), illetve nem sokkal a Parthenón-fríz utániakat (vörösalakos stamnos: London E455 és E456), amelyek ugyanebbe az irányba mutatnak. Valószínű tehát, hogy a musiké megnyilvánulásai is – ünnepi prosodion/pompé, illetve agón – egymásra vetülhettek, nem csupán a költői nyelvben és az ikonográfiában, hanem a valóságban is. Egy érdekes felirat (IG XII.9.189) is ezt támasztja alá, amely bár a Kr. e. 4. századra datálható, a szokás, melyet rögzít, minden bizonnyal régebbi. Szövege a euboiai Eretriában a helyi Artemis-ünnepet szabályozva nem csupán az ünnepen rendezett zenei versenyek rendjét és díjait rögzíti, hanem a versenyzők kötelezettségeit is előírja. „A zenei versenyek minden résztvevője fel kell lépjen a csarnokban történő áldozatbemutatáshoz vonuló énekben (prosodion), abban a díszöltözetben, amelyet a zenei versenyen visel. (…) A zenei versenyek minden résztvevője csatlakozzon a menethez, hogy a menet (pompé) és az áldozatbemutatás minél nagyszerűbb legyen.”

A musikos agónok résztvevői a musiké többféle formájában versengtek egymással. A győztesek koszorút, később emellé értékes díjakat is nyertek (Aristotelés: Az athéni állam 80; IG II2 2311), a győzelem emlékét kardal örökítette meg (epinikion), akárcsak az atlétákét. Pindaros 12. pythói ódája az akragasi Midas aulosversenyen elért diadalát ünnepli. A Panathénaia zenei versenyeinek részleteiről tudunk a legtöbbet. Irodalmi források és a Kr. e. 4. század elejére datálható  híres Panathénaia-felirat (IG II2 2311)  mellett elsősorban attikai vázaképekről: a zenei verseny-jelenet Kr. e. 550 és 400 között kedvelt díszítéstéma volt (kb. 150 körüli ábrázolás ismert). Az ábrázolásokon a versenyző díszes öltözetben áll, rendszerint pódiumon (béma) a közönség és a versenybírák előtt. Szárnyas Niké-alak is megjelenik a képeken, főleg a Kr. e. 5. század második felétől, ilyenkor a közönség és a bírák ábrázolása el is maradhat. A hagyomány szerint Kr. e. 566-ban vették fel a Panathénaia versenyei közé a zenei versenyeket, talán a délosi ünnepi játékokat követve. A verseny programját többször is átszervezték, a Kr. e. 6. században Peisistratos és Hipparchos, az 5. században Periklés. Minden bizonnyal összefügg a zenei versenyek közösségi reprezentációs erejével és népszerűségével, hogy a Kr. e. 6. század végén Athén a leghíresebb költő-muzsikusokat vonzotta a városba: Anakreónt Teósból, Simónidést Keósból, Lasost Hermionéból, illetve hogy az 5. században Periklés megépítette az Ódeiont. Vitatott, hogy az Ódeion adott-e helyet ettől kezdve a zenei versenyeknek, vagy továbbra is kint, az agorán zajlottak.

A klasszikus korban  a görög ünnepeken legalább hat (esetleg hét) különböző zenei versenyt rendeztek meg, némelyet, akárcsak egyes sportversenyeket, több életkori korcsoportban is: külön a felnőtt férfiak (andres), külön a serdülők (ageneioi) és külön a kisfiúk (paides) számára. A következő versenyszámokról van tudomásunk (versenyző/ versenyszám neve)

- kitharódos/kitharódia: az énekes kitharán kíséri saját magát
- kitharistés/kitharistiké: szólisztikus kitharajáték, ének nélkül
- aulódos/aulódia: az énekest aulos-játékos kíséri
- aulétés/aulétiké: szólisztikus aulos-játék, ének nélkül
- rhapsódos/rhapsódia: a homérosi eposzok énekmondóinak versenye, hangszerkíséret nélkül
- synaulia: aulos-duett, ének nélkül
- paródos/paródia: az epikus költemények parodisztikus előadása, az epikushoz nem illő tartalommal.

A legértékesebb díjakat a kitharódosok kapták. A zenei versenyek intézménye a klasszikus kor után fokozatosan „szórakoztatóipari” méreteket öltött. A Kr. e. 3. századtól szakmai társaságokba tömörült professzionális zenészek száma egyre növekedett, a zenei versenyek a hellénisztikus uralkodókat dicsőítő ünnepeken is megjelentek, és a trend a császárkorban tovább erősödött.

Évszázadokon át rendeztek zenei versenyeket szerte a görög poliszokban. Ez az állandóság formálhatta azt a retrospektív hagyományt, amely a messzi régmúlt költő-muzsikusairól is nevezetes zenei versenyek győzteseiként beszélt, így állítva be a közelmúlt ünnepelt sztárjait a régi „győztesek” hosszú sorába. A régiek is diadalmaskodhattak persze a versenyeken akár a valóságban is, ám az ő versengéseiket rögzítő hagyományban rendszerint nem az adatok a hitelesek, hanem a költői-zenei versenykultúra, illetve a művész sikere és népszerűsége. Ha valakit a hagyomány versenygyőztessé „nyilvánít”, az azt jelenti, hogy művészi tehetsége (sophiája) és hatása vitathatatlan, emlékezetét mindig is a legnagyobb elismerés övezte. A „régi nagy” költőkhöz kapcsolódó versenyhelyszín, a verseny ősi mivolta és jelentősége egyszersmind a görög polisok és régiók politikai és kulturális identitását és rivalizálását is képes volt artikulálni. Így például az epikával minden bizonnyal egyidős aiol kitharódia első nagy lesbosi muzsikusa, Terpandros a hagyomány szerint éppen Spártában, az Apollón tiszteletére rendezett Karneia ünnepen nyert a dalnokversenyen Kr. e. 676-ban (Hellanikos FGrHist 4 F 85). Archilochos állítólag Paroson egy Démétér-himnusszal nyert musikos agónt (scholion Aristophanés: Madarak 1764. sorához).

Kárpáti András 2018

Bibliográfia

Ritoók 1973; Vos, in Brijder–Drukker–Neeft 1986; Kotsidu 1991; Shapiro, in Neils 1992; Larmour 1999, 171–186. (Appendix); Vergara, in Theml–de Cunha Bustamante–de Souza Lessa 2003; Shear, in ZPE 142 ( 2003); Goulaki-Voutira in ThesCRA II.4.c; Davies 2006; Almazova, in Hyperboreus 14 (2008); Hermary–Jaeger 2011; Rotstein, in CA 31 (2012); Power 2010; Herington 1985, 161–176. (Appendix I & II)