A kithara, akárcsak a phorminx, a teknős-lyra (chelys) vagy a barbitos az ún. lyra típusú húros hangszerek egyike. A homérosi eposzok kitharis néven említik (Ilias 3.54, 13.731, Odysseia 1.153). Nem tudjuk, már ekkor azt a változatot jelölte-e, mint majd a klasszikus korban. Valószínűbb, hogy az Ilias és az Odysseia szövegében a phorminx a kitharis szinonimája. A homéroszi himnuszokban Apollón hangszerének neve vagy phorminx, vagy kitharis. A Hermés-himnuszban a teknősből készült első húros hangszer megnevezése: chelys (153, 242), lyra (423 vagy phorminx (64, 506), majd miután Hermés átadta Apollónnak: kitharis (499, 509, 514). A kitharis/kithara hangszernévből: kitharizein (húros hangszeren játszani) és kitharistés (kitharajátékos). A kithara szóalak csupán a Kr. e. 5. század elejétől bukkan fel, előbb szórványosan, majd a század utolsó harmadától sűrűn. Pindarosnál ugyanakkor gyakori a phorminx, előfordul a lyra és az epikus hangzású kitharis is, de a kithara nem.
A költői szövegekkel ellentétben az ábrázolások a Kr. e. 7. századtól világosan megkülönböztetik az egyenes talapzatú hangszekrénnyel rendelkező kitharát a többi, kerek hangszekrényű húros hangszertől. Szinte mindig a kithara (modern elnevezéssel: koncertkithara) látható a versenyzők kezében a zenei versenyt ábrázoló jeleneteken a Kr. e. 6. század közepétől. Ugyanez a változat feltűnik a különféle állami és privát ünnepi események ábrázolásain is (processzió, áldozatbemutatás), többek között a Parthenón-fríz muzsikusainál. Legkésőbb a klasszikus korra, úgy tűnik, mind a kithara, mind az előadó (kitharistés, kitharódos) elnevezése elsősorban nyilvános-hivatalos, egyszersmind fizetett (professzionális) zenészekhez kapcsolódott. Ennek megfelelően a kithara ekkortól a legfőbb hivatásos muzsikus, Apollón attribútumaként is megjelenik az ábrázolásokon, különféle kontextusokban, de emellett a kithara más isten vagy mitikus lény, például satyros kezében is gyakori. Hogy a kithara elsősorban a nyilvános zenéléshez kapcsolódott, arra utalhat, hogy feltűnően ritkán fordul elő symposion-jeleneteken, ahol a húros hangszerek közül főleg a lyra vagy a barbitos látható.
A kithara rezonátorszekrénye fából készült, alja egyenes, elülső oldala lapos, a hátoldala domború, szélessége átlagosan 40, magassága 50–70 cm körülire becsülhető. Vagyis amikor játék közben a játékos felemelte, a hangszer a derekától a fejtető vonaláig emelkedett. A húrokat az elülső oldal alsó szélén levő rögzítőelemhez erősítették, és az ezzel egybeépített hídon vezették át. A hangszertest fölső széléhez erősítették a hangszertartó hevedert. A húrtartó karokat nem csupán rászerelték a hangszertestre, mint a chelys-lyra estében, hanem egybeépítették a szekrénnyel annak érdekében, hogy a karok minél inkább ellenálljanak a húrok feszítésekor fellépő komoly erőhatásoknak. A karokra fölül erősítették rá a keresztrudat, a húrokat a keresztrúdra szorított, forgatható, a feszítettséget szabályozó, bőrből, valamint fából vagy csontból készült alkatrészekkel, az ún. kollopsokkal rögzítették és hangolták fel a megfelelő hangmagasságra. Néhány ábrázoláson megfigyelhető, hogy a játékos a kezével vagy fapálca segítségével csavarja a kollopsok valamelyikét. Hasonló hangolóeszközt alkalmaztak a többi lyra-típusú húrosnál is, ám a keresztrúd két végére helyezett, nagyobbacska kerék vagy gomb elsősorban a kitharára volt jellemző (ez a lyra-ábrázoláson csak elvétve bukkan fel). Feltehető, hogy az összes húrt egyszerre lehetett feszíteni vagy lazítani a két kerékkel forgatva a keresztrudat. A kithara egyik szembeötlő jellegzetessége az ábrázolások többségén gondosan megrajzolt finoman megmunkált íves-spirálos szerkezet a két húrtartó kar hajlatában, belül. Rendeltetése vitatott, talán arra szolgált, hogy segítsen megtartani a húrok hangolását. A hangszert gazdagon díszített védőtakaróval is ellátták, melyet játék közben kibontva szabadon leengedtek, ezzel is emelve az elődás látványosságát.
A kitharajátékos az ábrázolások tanúsága szerint a hangszeren álló testhelyzetben játszott (lásd pl. Berlin-festő amphorája, a Brygos-festő amphorája). A hevederbe illesztette a bal csuklóját és bal karjával tartva a felső testéhez szorította a hangszert úgy, hogy a bal keze ujjaival elérje a húrokat. A jobb kezével a csontból készült pengetővel, a pléktronnal szólaltatta meg a húrokat. Bár az ábrázolások alapján csak óvatosan szabad következtetni a játékmódra, valószínű, hogy a jobb kezes egyenként megpengetett játékmód mellett használatban volt az akkordos, illetve a hangokon ’végigcsúszó’ (glissando) játékmód is. Sőt, a hangszer túloldalán a bal kéz ujjai is megpengethették vagy megérinthették a húrokat, utóbbi esetben az érintéssel kizárva a lefogott húrt vagy húrokat a zengésből. A kithara húrjainak száma hagyományosan hét volt, a Kr. e. 5. század végi zenei újítási hullám, illetve az ekkoriban egyre népszerűbbé váló muzsikus sztárok növelték a húrok számát akár 10–12-re. A húrok számának növeléséről szóló anekdoták – az újítás helytelen, sőt, a társadalomra veszélyes dolog – többnyire Timotheos nevéhez fűződnek. Mivel a modern replikahangszerek esetében számos bizonytalansági tényezővel is számolnunk kell, ezért máig igen keveset tudunk a kithara hangjáról, hangzásáról. Az antik recepció kevés támpontot ad: Euripidés kiáltásként (enopé, iaché – Ión 882, Héraklés 349), Aristophanés – parodisztikus éllel – értelem nélküli hangutánzószavakkal adja vissza a kitharahangot: tophlattothrat-tophlattothrat vagy threttanelo (Békák 1286, Plutos 290).
Kárpáti András, 2020