Lexikon

Philoxenos

Philoxenos a késő klasszikus görög líra kiemelkedő képviselője, az utókor gyakran a Kr. e. 5. század végi újzene másik nagy újító muzsikus-költőjével, Timotheosszal együtt említi. Kr. e. 435 körül született Kythéra szigetén, 380-ban halt meg Ephesosban (Suda Φ 393, Marmor Parium Ep. 69). Nevéhez igen gazdag életrajzi anekdota-hagyomány kapcsolódik, melynek kialakulásához minden bizonnyal hozzájárulhatott nevének jelentése is: ‛vendégszerető, vendégséget szerető’. – A xenia az archaikus és klasszikus kori görögség jellegzetes társadalmi-gazdasági intézménye volt, a közösségi együttléteken a költő-muzsikus már a homérosi eposzokban xenosként van jelen. Elképzelhető – emellett érvel a kutatók egy része (lásd LeVen 2014) –, hogy a philoxenosi poétikai személyiség megkettőződése is az anekdotakincs „alkotása”. Ha így van, akkor a gasztronómiai témát (parodisztikusan?) megéneklő, meghatározhatatlan műfajú, daktilo-epitritikus metrumú Lakoma (Deipnon, PMG 836) szerzője is a kythérai, nem pedig egy másik (Leukas szigetéről való?) Philoxenos. Az anekdoták Philoxenosa a lakomák központi figurája, maga is gasztronómiai (és poétikai) ínyenc. Költői elődjét Simónidésben ismerhetjük fel (vö. Ephoros FGrH 70 F2, Kr. e. 4. sz.).

Philoxenos a kor jellegzetes költő-muzsikus „sztárja” volt, aki a görög világban turnézva több helyen is felbukkant: Syrakusaiban, I. Dionysos tyrannos udvarában (ahogyan annak idején Simónidés is Hierón syrakusai udvarában), egy sziciliai görög városban, a kis-ázsiai Ephesosban és Kolophónban. Gúnyneveit is számon tartotta a hagyomány: Hangya (Myrméx), illetve Szolga (Dulón), mivel úgy tartották, hogy az egyik első újító muzsikus, Melanippidés rabszolgája volt. (1)

A vitatott szerzőségű Lakomától eltekintve (4 részlet, összesen 72 sor) Philoxenostól lényegében nem maradt ránk szöveg, csupán néhány töredék, illetve cím. Bár tudunk hymenaiosáról (PMG 828, Athénaios 5f) és „lírai költeményéről” (melos, PMG 814, Az Aiakidák genealógiája), valamint egy epigramma is fennmaradt a neve alatt (AP 9.319), elsősorban dithyrambosszerzőként tartották számon (egy Kr. e. 2. századi, dithyrambosról szóló értekezésben:PMG 929a = Pap. Gr. Vindob. 19996a). A Suda 24 dithyrambosáról tud (felsorolás nélkül), közülük az ismert címek: A mulatozó, Mysök, A szír (Kómastés, Mysoi, Syros PMG 825–7).

Legnagyobb visszhangja és hatása a Kyklóps vagy Galatea című dithyrambosának volt (PMG 815–824), amelyben az Odysseiából ismert kyklóps-történetet dolgozta fel. A cselekmény egy részének vázlatát a Kr. u. 4. századi alexandriai püspök, Synesios 121. leveléből ismerjük (PMG 818): Odysseus megpróbálja meggyőzni Polyphémost, hogy, ha szabadon engedi, szerelmi varázstudományával megszerzi neki Galateát, Néreus tengeristen lányát, akibe a Polyphémos reménytelenül szerelmes. Ám a kyklóps nem hallgat Odysseusra. Annyit tudunk még, hogy a mű a megvakítás mozzanatát is feldolgozta (scholion Aristophanés Plutos 296. sorához). Ebben a drámai elemekkel színesített dithyrambosban a kardalokat monódikus betétek, szólóénekek szakították meg (Plutarchos: A zenéről 1142a). Aristophanés a Plutosban (290–296) figurázta ki a Kyklóps egyik betétdalát (290–296 sorok, a scholionnal), és ez alapján valószínű, hogy Philoxenos dithyarambosában (!) Polyphémos szólistaszerepben, bőrtarisznyával a vállán, kitharát pengetve, táncolva énekelt, és delfinekkel üzente meg Galateának, hogy szerelmi bánatát a Múzsákkal enyhíti (2) A szöveg homérosi kifejezéseket adaptált az újdithyrambos sajátos nyelvezetéhez (Suda E 336, Zénobios: Közmondások 5.45). A Kyklóps igen kedvező recepciójáról tanúskodik, hogy az anekdoták egyik visszatérő motívuma a mű keletkezésének életrajzi „magyarázata”, a helyszín rendszerint I. Dionysios udvara. Irodalmi hatása érezhető a hellénisztikus és a római költészetben is (Theokritos: 11. idill, Ovidius: Átváltozások 13.750–897). A kyklóps-téma („kerekszemű = egyszemű”) Kr. e. 4. századi kedveltségét mutatja a II. Philippos által rendezett „Kyklóps-fesztivál” (a makedóniai Methóné elfoglalásakor Kr. e. 354-ben az uralkodó az egyik szemét elveszítette). A versenyjátékon három különböző szerzőtől is műsorra tűztek egy-egy kyklóps-dithyrambost a kor leghíresebb aulos-játékosainak előadásában, akik mind thébaiak voltak: Philoxenos Kyklópsát Antigeneidas adta elő, Oiniadését (a híres thébai aulétés, Pronomos fia) Timotheos (nem a milétosi költő, talán thébai aulétés), a (Kr. e. 4. századi!) Stésichoros Kyklópsát pedig Chrysogonos (3).

Philoxenos zenei újításait a kortárs ókomédia bírálta. Egy későbbi forrás szerint (Plutarchos: A zenéről 1142a) Aristophanés kifogásolta, hogy szólóénekeket illesztett a dithyrambosaiba (a forrásunk nem nevezi meg az Aristophanés-művet, de vö. a scholiont a Felhők újzenét támadó, 333–335-ik soraihoz). Aristotelés kritikája is a zenei újításait érinti: hiába akarta Philoxenos a Mysök dithyrambosát a műfajidegen dór hangsorban komponálni, rendre visszahullott a frígbe (Politika 1342b6, de vö. Plutarchos: A zenéről 1142f, valószínűleg Aristoxenos a forrás, vö. West 1992). Aristoxenos számára a régi, szép zene tagadása a tarkabarka, új Philoxenos és Timotheos (76. töredék Wehrli = Plutarchos: A zenéről 1142c). Az utókor ugyanakkor mindkettőjüket hamar klasszikussá kanonizálta. Antiphanés, a Kr. e. 3. századi komédiaszerző Harmadik színész (Tritagónistés) című darabjában az egyik szereplő kijelenti, hogy Philoxenos mindenki közül a legnagyszerűbb költő-zeneszerző volt. (207. töredék, netán irónia?) Alexandros (Nagy Sándor) történetírója, Onésikritos (Kr. e. 4. század) arról tudósít, hogy amikor a hadvezér távol Ázsiában kifogyott az olvasnivalóból és könyveket kért, Harpalos a három nagy tragikus művei mellett Telestés és Philoxenos költeményeit küldte el neki (FGrH 134 F 38). Hermésianax, hellénisztikus költő szerint Sophoklést és Euripidést Philoxenos követi (Leontion 7.69–74 Powell). Arkadiában a Kr. e. 3. században „tananyag” volt az ifjak zenei nevelésében (Polybios: Történeti könyvek 4.20). A sztoikus Diogenés Babylónios Pindaros mellé állítja a dithyrambikus stílus tekintetében (59. töredék = Philodémos: A zenéről 1.23), az epikureus Philodémos pedig Archilochos, Euripidés és Sophoklés mellé (A költeményekről I, col. 83 Janko). Plutarchos egyik művét Philoxenos-idézettel kezdi, egy másikban pedig Sapphóval egy polcra helyezi (Hogyan kell az ifjaknak a költőket hallgatniuk? /Moralia 14d/, A szerelmes /Moralia 762f/).

Kárpáti András 2018

  1. Az anekdoták forrásai: Klearchos 57. töredék /Wehrli/, Hermésianax: Leontion 7.69–74 /Powell/, Machón 9–10. töredék /Gow/, Athénaios 5f, 7a, 341e, 352c, Diogenés Laertios: Filozófusok élete 4.6.11 Plutarchos: Nagy Sándor szerencséjéről 334c, Az adósság elkerüléséről 831f, Ailianos: Különféle történetek 12.44, Tzetzés: Történetek 5.152–168, Lukianos: A műveletlen könyvgyűjtő ellen 15, A rágalmazásról 14, Diodóros: Történeti könyvtár 15.6–7, Stobaios: Szemelvények 2.31.86, 3.13.31, 4.20a.34, a gúnyneveké: Suda Φ 393, 397, Hésychios Δ 2261.
  2. Pap. Gr. Vindob. 19996b III; Plutarchos: Lakomai kérdések 1.5.1 /Moralia 622c = PMG 822/; scholion Theokritos 11. idill 1–3. soraihoz, ill. vö. még Aristotelés: Poétika 1148a15.
  3. Didymos: Kommentár Démosthenés 11. philippikájához, P.Berol. 9780, col. 12,60–61; vö. pl. Gellius: Attikai éjszakák 15.17, Plutarchos: Alkibiadés 32.2–3

Bibliográfia

Fongoni 2014; LeVen 2014, 113–149, 189–282.; Power, in Kowalzig–Wilson 2013; Sutton 1989; Campbell 1993, 138–197.