Lexikon

34 / 33

Thukydidés: A peloponnésosi háború

Az athéni Thukydidés 8 könyvből álló történetírói műve, amely az Athén és Spárta között vívott 27 évig tartó háború (Kr. e. 431–404) 20 évének történetét mutatja be 431 és 411 között. A könyvek beosztása föltehetően a Kr. e. 3. századi alexandriai filológusokra megy vissza, bár egyes részei – így a korkyrai polgárháború (3.70–85) vagy a szicíliai expedíció (6–7. könyv) leírása – különálló részekként is hagyományozódhattak. A nyolc könyvből álló beosztásra már halikarnassosi Dionysios és Plutarchos is hivatkoznak (De garrulitate 513 b–c). A mű egyes utalásait figyelembe véve (ld. a szerző életrajzát) Thukydidés kb. 33 évig írja művét, a háború kezdetétől (1.1) egészen haláláig, kb. 399-ig.

Thukydidés műve tartalmazza a 10 éves, azaz archidamosi háború 431 és 421 közötti leírását (1.1–5.24), a hatéves békeperiódus bemutatását 421 és 415 között (5.26–116), a 415 és 413 közötti szicíliai expedíció történetét (6–7. könyvek), ill. a dekeleiai háborút, az égeikumi hadmozdulatokat és a 411-es oligarchikus puccsot (8. könyv), majd a szöveg a 411 nyári események tárgyalásakor hirtelen megszakad. Ez vezetett egyes kutatókat arra a hipotézisre, hogy a 9. és 10. könyv föltételezésével – amely a 410 és 403 közötti eseményeket tárgyalta volna – 2 pentádból, azaz 5-5 könyvből álló szerkezetet tulajdonítsanak Thukydidés munkájának, amelynek a felénél és így csúcspontjánál a mélosi dialógus szerepelt volna (5.84–113). Ezt a hipotézist erősítené, hogy a 6. könyv elején egy második őstörténeti bevezető (6.1–5) olvasható, amely az első Archaiologiával állítható párhuzamba (1.2–21), még ha a két szövegrész hangvétele és szempontrendszere erősen el is tér egymástól.

A fenti érvet azonban gyöngíti, hogy Thukydidés munkájának beosztása csak később alakulhatott ki (ld. fent), a 8 könyves beosztás nem föltétlenül tükrözi Thukydidés eredeti szándékát. Ő maga a háború egyes éveit téli és nyári hónapokra bontotta és aláírásával zárta le (ld. pl. 4.135; 6.7 - „Ezzel véget ért a tél, s vele a kilencedik/tizenhatodik éve ennek a háborúnak, amelynek történetét Thukydidés megírta.”). Az 5. és a 8. könyvekbe sorolt éveknél, a háború 10–15. éveinél (5.18–83) azonban efféle szignatúrával nem találkozunk, így nem kizárható, hogy az ebben a két könyvben helyet kapó évek története végül is nem készült el.

A két könyv befejezetlensége mellett szól az is, hogy az 5. könyvben a mű többi részéhez képest szokatlanul nagyobb számban szerepelnek eredeti dokumentumok: Nikias-féle béke (5,18; 5,23); Argos, Mantineia, Élis és Athén szerződése (5.47); Argos és Lakedaimón diplomáciai közeledésének a dokumentumai (5.77–79). Ez azt sugallja, hogy Thukydidésnek már nem volt alkalma ezen nyers szövegeknek a művébe való beledolgozására és a stílusbeli különbségek elsimítására, így a mű szerkesztője ezeket változtatás nélkül illeszti bele a szövegbe (mások szerint szándékos az eredeti dokumentumok idézése, hiszen Thukydidés így akarja a politikai akarat és a később realitássá vált politika közötti különbséget megmutatni, az idézés gesztusa tehát iróniaként értelmezhető). Hasonló stílusbeli különbség jellemzi egyébként a 8. könyvet is, amelyben nem szerepelnek beszédek.

A fentiek tükrében valószínűbb, hogy Thukydidés nem a ránk hagyományozódott nyolc könyves beosztásban gondolkodott, hanem egy évet tekintett egy egységnek, amelyet – ha azt késznek érezte – aláírásával hitelesített. Ennek tükrében a háború első és nyolcadik évét is csiszolnia kellett volna még, hiszen azok végéről szintén hiányzik a thukydidési aláírás (2.47; 4.116).

Egyesek szerint az 5.26-os kaputot és így a száműzetésről szóló információt Thukydidés halála után a mű szerkesztője, föltehetőleg Xenophón illesztette a szövegbe. Diogenés Laertios a magnésiai Démétriosra hivatkozva azt állítja (2.57), hogy a mű szerkesztője Xenophón volt, aki a thukydidési munka kiadásából hasznot húzott. Ez a megállapítás annak tükrében is figyelemreméltó, hogy a Hellénika első könyvének kezdőmondatát a thukydidési mű 8. könyvével kell egybeolvasni, ahogy a mű 5. könyvét is a Hellénika szerzőjének szerkesztői tevékenységével kell összefüggésbe hoznunk. Mások szerint az 5.26-ban olvasható átvezetés arra utal, hogy Thukydidés eredeti szándéka csak az archidamosi háború történetének a megírására vonatkozott, látva azonban a Nikias-féle béke utáni eseményeket úgy döntött, hogy folytatja az események bemutatását.

Thukydidést a politikai realizmus történetírójának is szokás tartani: alaptézise szerint (1.22) az emberi természet hasonló vagy ugyanolyan dolgok bekövetkezésének a lehetőségét hordozza magában, így számára a politika terrénuma a tisztán emberi döntések színtere, ahol isteneknek, morálnak helye nincsen. Ugyanakkor érdemes figyelembe venni, hogy Thukydidés nem tagadja az istenek létét, a vallási szféra, egyes kultuszok, jóslatok, eskük, helyet kapnak művében (2.17; 2.54; 3.104; 4.98–99; 5.18; 5.26; 8.1), csak az isteni beavatkozás történelemformáló erejét tagadja, amely vonás a nagy előd Hérodotosszal állítja szembe.

Ennek megfelelően Thukydidés több helyen is az emberi természet állandósága mellett érvel (pl. 3.45; 3.82; 4.61), és az egyes politikai döntések és választási lehetőségek bemutatásakor nagy hangsúlyt fektet az ember és a közösség természetének, jellemének a bemutatására és az ezekből következő cselekvések pszichológiai okainak a föltárására (ld. az athéniak félelmeit Amphipolis elvesztésekor, vagy eufóriájukat a szicíliai expedíció előtt, majd levertségüket a szicíliai expedícióban elszenvedett bukás hatására – 4.108; 6.31; 8.1). Thukydidés művének egészében végigkövethető politika és morál, hatalom és szolgaság, természeti szükségszerűség (physis) és emberi konvenció (nomos) ellentéte iránti érdeklődése, akár az egyes polisok szintjén, akár ember és ember, ember és közösség viszonyában (1.76; 3.45; 4.61; 5.105; 6.16). Művében alapos és beszédeik tükrében szemlélt politikusi portrékkal találkozunk (Periklés, Kleón, Alkibiadés, Nikias – 2.65; 3.36; 6.15; 7.77).

Thukydidés nagy hangsúlyt fektet a módszertanra: magát a költőktől és logographosoktól elválasztva szemléli (1.21), a mítosz és a mesék fület gyönyörködtető elemeitől elhatárolódik, és vállalja az olykor megerőltető és komplex, de az objektivitás címkéjét magán viselő és alkalmasint autopszián alapuló történeti kutatásokat és az azokkal járó nehézségeket (1.22), beszédek (logoi) és tettek (erga) összegyűjtését és szigorú szelekcióját. Bizonyos esetekben vitatkozik elődeivel, és nagy magabiztossággal fejti ki velük szemben megfogalmazott véleményét (1.20; 1.97; 6.54–59), a trójai háború történetiségét azonban nem vonja kétségbe, de annak, akárcsak a Hérodotos (akit, bár több ponton is vitatkozik vele, művében egyetlen alkalommal sem említ) által megörökített görög-perzsa háborúnak a jelentőségét szkeptikusan értékeli (1.23).

Thukydidés meggyőződése, hogy műve örök értéknek készült (1.22), amelynek olvasása és az abban összegyűjtött történeti tudásnak az elsajátítása segítheti a későbbi generációk döntéseit, „ha majd ember voltunk következtében ugyanolyan vagy hasonló dolgok fordulnak elő (a gondolathoz ld. még az athéni járvány leírásának és bemutatásának a célját – 2,48: „Én megelégszem a betegség leírásával, hogy ennek alapján bárki olyan tájékozott legyen, hogy a kór, ha újra kitörne, ne legyen a számára ismeretlen”). Ebből is következik, hogy Thukydidés a történelmet és a politikai szféra működését tisztán emberi tényezők mentén igyekszik értelmezni, a jelenben és a jövőben megvalósuló helyes döntésekről pedig úgy véli, hogy azok a múlt kritikai tudásának a függvényei.

A művét bevezető Archaiologia (1.2–20) Hellas korai történetét tárgyalja, az eseményeket a tengeri uralom megnövekedése és a hatalomkoncentráció kérdése felől szemlélve: a polisok, hajózás, földművelés, városfalak és biztonságos életkörülmények nélküli korai időszakból a minósi thalassokráciának, a kezdeti városalapításoknak, a szigetek fölötti uralom megszerzésének, a kalózkodás fölszámolásának, majd a trójai háborúnak és a görög-perzsa konfliktusnak a tárgyalásán keresztül fokozatosan jutunk el Thukydidés saját koráig. Ez a fajta civilizációs elmélet a korszak szofista kultúrteóriáival állítható párhuzamba (Prótagoras, mélosi Diagoras, Kritias).

Az Archaiologiában fölvázolt fejlődéselméletnek szép ellenpontja a thukydidési mű legkomplexebb része, a korkyrai stasis leírása (3.70–84), amely a politikai, vallási, erkölcsi hanyatlás mellett a logos (beszéd, nyelv) kiüresedését és erodálódását tárgyalja (ami egyúttal ironikus párhuzama a részlet igen bonyolult görög szövegének), és ilyen módon a társadalmi és kulturális intézmények pusztulásának a bemutatásán keresztül egy a háború által egész Hellasra kiterjedő szituációnak adja alapos, de egyszersmind minden korra érvényesnek tekinthető diagnózisát (3.82–83).

Thukydidésre kétségtelenül hatnak a Kr. e. 5. század második felének szellemi irányzatai, leírásai a szofisták mellett olykor a hippokratési korpusz orvosi nyelvezetével is hasonlóságot mutatnak (ld. az athéni járvány leírását – 2.47–55; vö. 6.14). A fentiek tükrében nem meglepő, hogy Thukydidés az egyes polisok karakterének, jellemrajzának is tág teret biztosít művében: ezt szolgálja a Periklés által elmondott temetési beszéd, amely az athéni demokratikus éthos és értékrend legszebb dicséretét fogalmazza meg (2.35–46), vagy a korinthosi követ kijelentései Athén és Spárta különbözőségéről (1.70–71), esetleg Thukydidés saját megjegyzései Athén, Spárta és Syrakusai kollektív karakteréről (8.96).

Thukydidés művének sarkalatos pontjai a beszédek mint történetírói ábrázolótechnikájának a pillérei. Ezeket föltehetően a háború után fogalmazta meg, többé-kevésbé egyszerre, hiszen az azokban teret kapó gondolatok már letisztultabb politikai és történeti látásmódról tanúskodnak: a beszédek érvelési technikája azt mutatja, hogy Thukydidés azokon keresztül akarta láttatni az elmúlt események, az athéni és spártai diplomácia, politikai szándék, ill. a háború komplexitását. Ennek megfelelően a beszédek igen bonyolult nyelvezetet hordoznak, ahogy azt már Cicero is megjegyzi (Orator 9.30). A beszédek olvasásakor sokszor az az érzésünk, hogy azok egymásra felelnek, a közöttük lévő párhuzamok tehát szintén az egyszerre történő megírást valószínűsítik.

A beszédek természetesen nem tekinthetők autentikusnak, azokat – amint azt Thukydidés maga is közli (1.22) – úgy írja meg, ahogy kinek-kinek egy adott szituációban a legvalószínűbb módon beszélnie kellett: ez azt is jelenti, hogy Thukydidés beszédei nem a valóságban elhangzott beszédeket tükrözik, sőt föltételezhető, hogy sok beszéd el sem hangzott (ld. pl. a mélosi dialógust), sok beszédet pedig nem hallhatott élőben (különösen igaz ez a száműzetését követően Athénban elhangzó beszédekre).

Thukydidés szelektál beszédei során: egy adott politikai döntés meghozatalakor számos vélemény elhangozhatott, ezekre tesz is utalást Thukydidés, de csupán Periklés vagy éppen Kleón és Diodotos véleményét közli teljes egészében (1.139 – „Számosan léptek elő, hogy felszólalásukkal az egyik vagy a másik javaslatot támogassák; egyesek a háborút sürgették, mások a határozat érvénytelenítését kívánták, – hogy az ne szolgáljon a béke akadályául. Végül felszólalt Periklés, Xanthippos fia is, az akkori időkben Athén legkiválóbb embere, aki szavai és tettei révén a legnagyobb befolyással bírt, s a következő tanácsot adta”; vö. 3.36 – „Tüstént összehívták a népgyűlést, ahol különböző szónokok mondták el véleményüket...”).

Lindner Gyula 2018

Bibliográfia

Canfora 2006; Connor 1984; Hornblower 1987; Munn, in Faris–Lundeen 2006; Rengakos–Tsakmakis 2006; Hornblower 1991–1996; Hunter, in Historia 26 (1977); Hunter, in CJ 84 (1988); Thomas, in Rengakos–Tsakmakis 2006