Lexikon

15 / 14

Bacchylidés, 17. dithyrambos

Bacchylidés 17. dithyrambosa Apollónhoz szól, benne a Théseusról szóló mitikus történetek egyik kevésbé ismert, legalábbis ritkán szereplő részletét meséli el. Théseus Kréta felé hajózva arra kéri Minóst, vessen véget annak a gyakorlatnak, hogy a Minótauros számára 7–7 fiút és lányt küld martalékul, s bizonyítsa származását. A krétai király atyját, Zeust arra kéri, sújtson le villámával; ennek teljesülése után aranygyűrűjét a tengerbe hajítja, hogy Théseus utána vesse magát – ő is kétségbe vonja, hogy Théseus Poseidóntól származik. Théseus a tengerbe ugrik, hogy fölhozza az ékszert – delfinek hátán jut el Amphitritéhez, Poseidón feleségéhez, aki átadja neki a bíboringet és a koszorút, majd épségben jut vissza hajója fedélzetére.

Suhan a harcizaj hőse, Thészeusz,
s a gyönyörü kétszer-hét athéni ifjú:
már Kréta habjait
szántja az égszinü hajó.
Gyors északi szelek csapnak a
pajzzsalcsatázó Athéné
felől a távoli vitorla patyolatába.
A bűvös homlokszalagos
Küprisz adománya fel-
űzte szivét Minósznak.
Nem szüz már a leány: kezeit
nem húzta vissza róla hó-
szín arcát tapintva ő.
Sikoltja Eriboia, hívja
Pandión ércmellvasú
ükfia nevét. Hogy látja
Thészeusz, szemöldöke
alól sötéten örvénylik szeme.
Rág iszonyu kín szivében
s így szól: „Nagy erejű Zeusz fia!
Vajon az égi tilalom
nem tartja féken dühöd?
Küzdd le, hős, – veszedelembe ránt nyers erőd!

Mire az égiektől a végtelen
sors igene bólint és amerre billen
Díkének mérlege,
azt, ami ránk kiszabatott,
vállaljuk, amikor jön. – De te
is fogd le zord tervedet, ha
Zeusztól fogant a komor Ída-orom alján
hulló halandók közül a
legkülönbnek Phoinix
szépnevü lánya téged!

Poszeidónt befogadva, fogant
engem dús Pitheusz leánya. Lent
arany fátylat adtak át
anyámnak ibolyával átszőtt
haju Néreidák.
Knósszoszi vezér, feledd el,
parancsolom, nyögést-
hozó vak dölyfödet! Ne lássam úgy
én az örök égi hajnal
édes sugarait, ha egyen is
e kamaszok közül erő-
szakot veszel. Vagy gyerünk!
Mérjük össze az erőnk! Itél majd a sors!”

Így szólt a híres lándzsaszóró.
„De büszke, vakmerő
férfi” – a hajósok á-
mulva néztek. Forrt a düh Héliosz vejében.
Hogy senki se gyanítja, cselt
szőtt s kiált: „Ó, nagyerejű Atyám,
Zeusz, szavamat halld, ha néked engem
Phoinissza szült, a szépkarú,
vess alá az égből hirtelen
bizonyitó-jelül csak egy
tűzhajú villanást,
viszont, ha téged Poszeidóntól, a vad
földrengetőtől fogant
Aithra: ezt a csillogó
színarany gyűrűt
hozd fel a tengerből! – Atyád szobáiba
merítsd alá vakmerőn testedet!
Megtudod, teljesíti-e
Zeusz imámat, a
világkormányzó égzengés-király!

A nagyerejű Zeusz hallgatott reá:
tiszteletet túlontúl adott Minósznak,
hogy látható legyen,
mennyire kedveli fiát:
villáma lecsapott. – Látva az
úgy várt csodát, nyújtja kezeit
a harcban állhatatos hős a ragyogó ég
felé, s kiált: „Nézed, ugye,
Zeusz nyilvánvaló kegyét?
Most te ugorj a zúgó
tengerárba, ne félj, Kronidész
Poszidón atyád a legnagyobb
dicsőséggel halmoz el
utána a soklombu földön.”
Így szólt, de nem horgadott
vissza a fiú bizalma:
felállt a jólszerelt
fedélzeten, ugrott... s benyelte őt
jóakarón a tenger.
Olvad a szive Zeusz fiának, úgy
örül. Parancsol: a színes
hajót tekerjék a szél
mentibe, vigye a szél! – A Sors mást itélt.

Repül a gyors hajó. Észak bősz szele
fú, fütyül a hátuljába. Megremegnek
rajt mind az athéni
gyermekek látva: lemerült
Thészeusz a hullámokba. A
halálthozó Sorsra várva
csak folyt a könny ibolyaárnyu szemeikből -
vízenlakó delfinek i-
rányitották Thészeuszt
soklovu apja hajlé-
kába. Isteni termeken át
ment. Látva boldog Néreusz
nagyhirű leányait
dobolt a szive: mint a láng, úgy
futott a fény csillanó
tagjaikon. És hajukban
arannyal átszövött
fürtök úgy kigyóztak! És csuromvizes
combbal üde táncot járva
örült a szivük. Apja hitvesét
is látta a drága palotán:
tehénszemű Amphitri-
tét. Ez vállaira bíbor inget dobott,

utána csatakos hajára
csodás füzért füzött:
csupa lila rózsa... – még
néki ravasz Aphrodité a nászban adta
(az istenek a jó, okos
embereknek nem akarják baját!)
felmerűl a karcsu orrú hajónál.
Jaj, mekkora gondba verte a
krétai hadvezért ez! Ott kilép
a habokon, s a teste sem
nedves... Ó, mily csodás!
Az ég ajándéka csillog tagjain,
s a hirtelen, új öröm-
től a fénybeszőtt fiúk
felkiáltanak.
Sikong a tenger is. A szeretett barát
hangjára paiánt dalol a sok gyerek.
Kéiosziak táncain vidulj,
örök Apollón,
s küldj istenadta jószerencsét nekünk!

Jánosy István fordítása