Hyperión

Grimani-kancsó

Tárgytípus
Kultúra
Méret
magasság: 31,2 cm
Datálás
Kr. e. 450 körül
Anyag
Készítési hely
Leltári szám
56.11.A
Azonosító
Hyp-1800
Állapot
A láb forrasztott.
Bibliográfia
Szilágyi J. Gy., Antik Gyűjtemény, 51, fig. 30; Hekler, in ArchÉrt 33 (1913), 462; Perry 1982, 67–111; Ostergaard, in MNCG 47 (1991), 16–25; Mertens 1990, 94, fig. 7; Bothmer 1979, 65–66, pl. 21; Ember 1998, 4, 22, no. 4, fig. 22; Weicker 1902, 132, fig. 57–57a; Pulszky 1958, 54–55; Szabó M. 1988, 229–232, fig. 1–5; Szilágyi J. Gy., Ancient Art, 57, fig. 30; Braun, in Annali 1853, 124–126

A görög bronzművességnek e remekműve a Peloponnésoson, valószínűleg korinthosi műhelyben készült a klasszikus görög kultúra fénykorában, Kr. e. 450 körül. A bronzlemezből kikalapált testhez utólag rögzített talpon és fülön elhelyezett motívumok szolgálnak az egyszerű, de finom mívű kancsó díszéül. A talpon körbefutó nyelvmintasor, a fül ívét követő gyöngysorszerű bordák és az azokat lezáró palmetta csupán kiegészítik az edény igazi díszének szánt két keveréklény-figurát. Ezek közül is a fő hangsúlyt a kiöntő peremére ültetett hegyes fülű, szakállas lény kapta. A bor istenének, Dionysosnak a kíséretéhez tartozó Silénos mohón várja, hogy a boroskancsó tartalmába meríthesse a kezében tartott ivókürtöket. (Hasonló ábrázolás látható a gyűjtemény egy másik darabján.)
A vigasságot, vad mulatozást idéző alak mögött a háttérben egy kiterjesztett szárnyú szirén jelenik meg. A ókori görögök szerint ezek a madártestű, női fejű lények várták az Alvilág kapujánál az oda belépőket, hogy csodálatos énekükkel enyhítsék a halál keserűségét. A homérosi történetben Odysseus csak úgy hallgathatja meg csalogató, de halált hozó "mézes dalaikat", hogy hajójának árbocához kötözteti magát.
Bár a kancsó szemlélőjének tekintete mindig Silénos alakjára vándorol, az valódi értelmet csak a fül alsó részén meghúzódó szirénnel együtt nyerhet. A görögök azt képzelték, hogy a túlvilágon is lakomákban lesz részük, ezért halottaik mellé helyezték a sírba az ehhez szükséges edényeket is. Vázaképeken gyakran látható, hogy a gyászoló rokonok ételt és italt visznek szeretteik sírjához. Az évezredek alatt teljes épségben fennmaradt Grimani-kancsó vélhetően készítése után nem sokkal kerülhetett egy sír mélyére, hogy elkísérje tulajdonosát a túlvilágra. Silénos ezúttal egy olyan mulatság részese, ahol nem evilági zene szól.
A Grimani-kancsó a Fejérváry-Pulszky gyűjtemény egyik legértékesebb darabja volt. Első közös útja során a két tulajdonos 1833. október 22-én Velencében vásárolta Antonio Sanquirico műkereskedőtől. A független Velencei Köztársaság Napóleon hódítása nyomán 1797-ben megszűnt. A hirtelen és rohamosan elszegényedő városban a vezető családok palotáiban évszázadok óta felhalmozott műkincsek egymás után eladásra kerültek. A rendkívüli műtárgy-forgalom a század első harmadában Velencébe vonzotta Európa gyűjtőinek jelentős részét, és a kínálkozó különleges lehetőségeket az olasz műkereskedők is felismerték. Az egyik legjelentősebb volt köztük a milánói Antonio Sanquirico. Az ő kezébe jutott többek között az egyik legrégebbi eredetű és legnagyobb velencei gyűjtemény is, a Grimani-családé; jelentős részét a 16. századtól kezdve folyamatosan szerezték be Görögországban és az Égei szigeteken. Ajándékozásaikkal a városi múzeum alapjait vetették meg, de műtárgyaik jelentős része palotájukat díszítette. A család utolsó férfitagja, Michele Grimani 1824-ben szánta rá magát a gyűjtemény eladására, és az a Vatikánnal és I. Ferenc császárral folytatott eredménytelen tárgyalások után 1830-tól Sanquirico "Museo"-jából került kiárusításra, így szóródott szét Európa és Amerika múzeumaiban. A bronzkancsót Fejérváry látta meg Sanquiricónál, és bár az másnap, jóllehet sikertelenül, egy értéktelenebb darabot próbált helyette Pulszkynak eladni, kapcsolatuk később sem szakadt meg, több márványszobrot vásároltak tőle. A kancsót Pulszky az 1868-as árverésen visszavásárolta, és haláláig nem vált meg tőle. Örököseitől került az Iparművészeti, majd onnan a Szépművészeti Múzeumba.