Korongon készült oinochoé (kancsó) strucctojás alakú testtel. A váza alacsony talpkorongon áll, tojás formájú testét borda választja el az ívelten kónikus, elkeskenyedő nyaktól, amely oinochoé-típusú, két oldalán benyomott falú kiöntőben végződik. Kihajló pereme alatt a váza nyakát szemből, a füllel szemközti oldalon plasztikus női fej díszíti, amelynek fürtjeit kétoldalt egy-egy kar tartja. Az edény vállán lévő plasztikus bordából hosszú, keskeny szalagfül indul ki függőlegesen, ami a perem fölött ívesen visszahajtva a szájperemhez csatlakozik. A kancsó etruszk, feltehetően vulcii műhelyben készült, fönícizáló stílusban.
A Hellasban és Itáliának főleg az etruszkok által lakott vagy befolyásolt területén a Kr. e. 8–7. században kialakult földbirtokos elit réteg körében különösen kedveltek és presztízs-jelzők voltak a föníciai eredetű luxuscikkek, köztük a strucctojások. Ezeknek díszítetlen, olykor pedig festett vagy bekarcolt motívumokkal díszített példányai széltében elterjedtek, főleg Közép-Itáliában, s azon belül is az etruszk területen. Divatjuk a Kr. e. 6. századig tartott, és esetleg Karthágóból, de a korai időpontot tekintve inkább Föníciából érkeztek Itáliába, feltehetően az etruszkokkal szoros kapcsolatban álló Szardínián keresztül.
Az alapanyagot, magát a strucctojást csak Föníciából hozhatták, de a díszítésben szinte kezdettől feltűntek etruszk vonások. A tojáshéjakat többnyire kettévágva csészeként, olykor (főleg Karthágóban) kettészelve apotropaikus Gorgó-maszkként és már korábban az Égeikumban kancsóvá kiegészítve használták. Úgy tűnik, az etruszk fazekasmesterek leleménye volt, hogy agyagból utánozzák az értékes anyagokból készült, keresett vázaformát. Ezekből a terrakotta példányokból kevés maradt fenn. Testük általában díszítetlen, a kiöntő pedig nyilvánvalóan a Közel-Keletről hozott motívum: két karjával oldalt hajfürtjeit fogó istennő-fej. Egy nápolyi gyűjteményből a Vatikáni Múzeumba került néhány, jórészt töredékes darab ismeretlen eredetű, de egy korábban talált teljes, és egy másik, legújabban felbukkant töredékes példány Vulciban került elő. Biztosra vehető, hogy az importált görög és egyéb kerámiát is készséggel befogadó és a maguk ízlése szerint utánzó vulcii műhelyek egyike volt az, amelyben ezeket a fönícizáló vázákat, köztük a budapestit is készítették.