Szökőkút rekonstrukciója, ami a helytartói palota középső nagyudvarának déli részén 1952-ben előkerült, mészkőből faragott szökőkút darabjainak felhasználásával készült. Eredeti a delfin majdnem teljes bal oldala, csőre, farokuszonyának alsó fele, valamint a medencét tartó henger jelentős része.
A vízcsövet magába rejtő tartóhenger a balusztrádoszlopokra jellemző formát követi megnövelt méretben: a medencét közvetlenül alátámasztó, tölcséresen szélesedő lezárás alatt a törzs összeszűkül, majd fokozatosan ismét szélesedni kezd, végül hirtelen kitüremkedéssel közelíti meg a középen kialakított gyűrű átmérőjét. A középgyűrű alatti szakasz a felső rész tükörképeként folytatódik; a belsejében elhelyezkedő három nyílásból kettő a rögzítésért felelt, a harmadikban futott a vízcső.
A kihajló peremű tálat imitáló, ívelt falú medence hipotetikus forma. Közepén kapott helyet a vízköpő szerepét betöltő, delfinszobor, amelynek ismeretlen formájú talapzata egyúttal a tartóhengerből érkező vízcsövet is magába zárta. A delfin testében a függőleges csövet az állat szájnyílásába hajlították, azon keresztül bocsátotta ki a vízsugarat. A cetfélékre jellemző homloki légzőnyílás hiányzik az alkotásról. A szökőkút vízköpőjének csupán a nagy gömbölyű fej és a hosszú csőr kölcsönöz némi delfinszerűséget, miközben a kígyószerűen hullámzó test, a függőlegesen álló, hártyaszerű uszonyban végződő, tekergőző farok, valamint a fej középvonalában és a gerinc medencecsonti szakaszán kialakított cakkozott uszonyok a mitikus halfarkú keveréklények, mindenekelőtt a hippocampusok ikonográfiájából vezethetők le. A delfinfélékre jellemző kemény hát- és melluszonyok hiányoznak. Utóbbiak helyett – közvetlenül a szemhéj alatt ülő kerek szemek mögött, szinte abból kinőve – háromágú uszonyok kaptak helyet, amelyek a hangsúlyosan jelzett kopoltyúkkal együtt a delfin látszólagos halszerűségét emelik ki. A kopoltyúk ellenére a csőr tövében légzőnyílások is helyet kaptak az alkotáson, amellyel a madarak anatómiája jutott érvényre a tengeri emlős rovására.
A delfinszobor helyi gyártmány, amely azonban ikonográfiailag és stilárisan is egy jóval szélesebb földrajzi elterjedésben (Aquileia, Puy-de-Dôme, Halimba, Mainz stb.) alkalmazott mintát követ. A helytartói palota nagyudvarán üzemelő szökőkút vízellátásáról – az épületkomplexum többi vízi berendezéséhez hasonlóan – az északi fronton elhelyezett, víztoronyként meghatározott funkciójú építmény gondoskodhatott.
Budai Balogh Tibor, 2016
