Álló nőalak csupán jelzésszerűen megmintázott karokkal és magas, középen nagy koronggal díszített fejdísszel. A testet élénkszínű festés díszíti. Nyilván az arany színét kívánta visszaadni a szobrocska készítője a két korong alakú fülbevaló, a fejdísz-korong és a nyaklánc sárga színével. A ruha vonalát, szabását fekete elválasztó vonalak jelzik. Vörös a fejdísz, továbbá az arc két oldalán lévő korongok, a testen végighúzódó rácsminta és vonalkázás. Ez a festési szkhéma azonos a madárcsőrarcú lécidolokon megfigyeltekkel, ahol ugyanúgy megtalálható a többsávos melldíszítés, valamint a ruhán megjelenő vonalkázás (lásd a Gyűjtemény madárarcú lécidolját).
A szobrocskát kiégetés után festették ki. Ez a technika a Kr. e. 6. század közepe után vált uralkodóvá a boiótiai terrakotta plasztikában, a készítés módja viszont korábbi hagyományokat folytat: a szobrocskát szabad kézzel, tömör agyagból formálta meg mestere, és csupán a nőalak feje készült negatív mintából.  A korong alakú fülbevalókat és a fejdíszen látható nagyméretű korongot utólag tapasztotta a fejhez.
A szobrocska a boiótiai terrakotta kisplasztika jellegzetes, lapos testformája alapján lécidoloknak nevezett darabjai közé tartozik. Ezeket a szobrokat az orthodox pópákéhoz hasonló magas fejdíszük (polos) miatt pappasoknak is nevezik – a pappas szó ugyanis újgörögül pópát jelent. A budapesti darab a mattfestésű kanonikus álló pappasok csoportjába tartozik, amelyek a Kr. e. 6. század közepén jelentek meg és fél évszázadon keresztül lényegében változatlan formában készültek.
A boiótiai lécidolok – amennyiben ismert kontextusból származnak – sírokból kerülnek elő, feltehetően az elhunyt mellé fektették őket. Ezt a használatot erősíti az is, hogy a 6. század második felétől készülő szobrok, ahogy a budapesti darab is, támasz nélkül nem állíthatók meg.