A Kr. e. 4. század első negyedében az athéni kerámiából eltűnt a voluta-kratér, Dél-Itáliában viszont, elsősorban Apulia műhelyeiben a legnépszerűbb vázaformák egyike lett. Itt alakult ki a Kr. e. 4. század második negyedében az a változata, amelyben a volutákat korongok helyettesítették, lapjukon domborműves, színes festésű maszkkal. A kratér volutáinak helyén csak a főoldalon vannak reliefben kidolgozott maszkok, a korong másik oldala sima.
A váza fő oldalán két, szinte teljesen szimmetrikusan ábrázolt lovas ifjú harca látható. A nyakra festett virágokból kiemelkedő nőalak gyakran előfordul a sírfülkét ábrázoló vörösalakos vázákon. A hátoldalon szintén gyakori de alighanem más kéz által festett női fej.
A vörösalakos vázafestészet hagyományait megújító műhelyek működésének színhelye a dauniai Canosa és környéke volt. (Apulia északi része a Kr. e. 7 századtól elkülöníthető fő etnikai csoportról kapta a Daunia elnevezést.) A vázaforma csak arányaiban különbözik a vörösalakos kratéroktól, de festése teljes egészében a fordítottja annak: a díszítés minden részletében ráfestéssel került a barnásvörös színnel bevont edény felületére. Többszínű részleteivel kétségtelenül kísérlet volt a canosai kerámia következő korszakában uralkodóvá vált polychrom festésre. A díszítés stílusa alapján a váza a kor legjelentősebb tarentumi mestere, a Dareios-festő követőinek, főként a Baltimore-festő körének művészetéhez kapcsolódik (lásd például a Metropolitan Museum volutás kratérját, illetve a gyűjtemény lékythosát).
Készülése idején a canosai-dauniai műhelyekben kizárólag sírbatételre, halott mellékletként használták a voluta-kratérokat; ezt tanúsítja az is, hogy az edény alját átlyukasztották. A megrongálás a fogadalmi ajándékok mellett a sírba szánt tárgyaknál is előfordult. Így a tárgy elvesztette eredeti rendeltetését, elhagyta a profán világot és helyet kaphatott az elhunyt mellett.