Az ifjú szétvetett lábakkal ül, felső teste kissé hátradől. Jobb sarka a sziklához támaszkodik, bal lába előrenyújtva a levegőben van. Mindkét karja könyökben meghajlítva; a bal a teste előtt keresztbe téve, ujjai a jobb könyököt érintik. A jobb karját felemeli, a felsőkar befelé fordított nyitott tenyérrel a levegőbe nyúlik. Az arcvonások durvák, a fejet rövid, göndör haj fedi. A test viszonylag vékony falú, alsó és felső része külön készült. A külön mintázott sziklához utólag illesztették hozzá az emberalakot. Mind az emberalak, mind a szikla alján hátul félkör alakú égetőlyuk. Több helyen fehér fedőfestés nyomai látszanak.
A szobor Paul Arndt kéziratos feljegyzése szerint Apuliából származik. Egy sorozatba tartozik néhány további, a 4. század legvégén – a 3. század legelején minden bizonnyal Apuliában készült hasonló méretű terrakotta darabbal, amelyeknél azonos a kompozíció szobrászati alaptípusa (a Gyűjteményben található egy másik hasonló példány). Ezeknek a terrakotta szobroknak a homogén sorozata mögött feltehetően nagyszobrászati mintakép állhat. Feltűnő közös tulajdonságuk például a többnézetű kompozíció. Minthogy ez a terrakottaplasztika szokásos technikájával, vagyis a negatív formákból való préseléssel nehezen megvalósítható alapelv következetesen érvényesül mindegyik darabon, a mintakép jellemzőjének tekinthető. A háromdimenziós kompozíció előtérbe állítása a görög szobrászat történetében Lysippos nevével kapcsolódik össze, így adódik a feltételezés, hogy a terrakottaszobrok előképe a mester Tarentumban Kr. e. 320 körül készült kolosszális Héraklése lehet. Héraklésnak mint a város mitikus ősatyjának volt kultusza Tarentumban; a művet fogadalmi ajándékként állították fel a város akropoliszán. A szobor csupán ókori leírásokból ismert. Tarentum bevétele után Kr. e. 209-ben Q. Fabius Maximus Verrucosus Rómába vitte és a Capitoliumon helyezte el. Kr. u. 325-ben Konstantinápolyba vitték át, s ott a Hippodromban állt 1204-ig, amikor a keresztesek elpusztították.
Lysippos szobra a győztesen megvívott küzdelmek után fáradtan és magába merülten megpihenő hérószt jelenítette meg. A görög művészet gesztusrendszerében a tenyérbe hajtott fejjel ülő alakok tartása gyászt, bánatot, csüggedtséget, esetleg tűnődést, magába merülést jelent. Annak egyik szobron sincs jele, hogy Héraklést ábrázolta volna: a hérós szokásos attribútumai hiányoznak. A budapesti darabon megfigyelhető negroid vonások alapján – bár a hegyes orr és az elálló fül ellentmond ennek – felmerült, hogy az ábrázolt alakot az ura sírján gyászoló néger rabszolgának lehetne értelmezni. Ez az elképzelés azonban az egész csoportra biztosan nem általánosítható. A Tarentum köré koncentrált lelőhelyek és a lysipposi műével nagyjából egykorú keltezés arra utal, hogy a sorozat darabjainak készítői ismerték a kolosszális Héraklést. Bár másolni nyilvánvalóan nem akarták, akarva-akaratlanul a bűvkörébe kerültek.