A durván megmunkált agyagból, az úgynevezett impastóból, fazekaskorongon készült vastagfalú, peremes szenelőtálat két formából állították össze. Az összeillesztés nyomai jól kivehetők a tál oldalán annak ellenére, hogy az illesztési helyeket még a kiégetés előtt megpróbálták összesimítani. A tál lefelé hajló, íves peremét pecséthengerrel készített két regiszteres, körbefutó domborműves fríz-szalag díszíti. A szenelőtál peremén a hengerre vésett jelenet többször ismétlődik egymás után: balról jobbra haladva egy vízimadár, két öklelő kecskebak, majd egy futó nyulat hálóba kergető férfi látható, kezében két felemelt bottal és előtte a nyúl nyomában két futó kutyával. A jelenet mindkét frízben hatszor ismétlődik, a perem felülete azonban a jeleneteknél nagyobb volt, így a fennmaradó helyre a felső frízen a két kutya mellé egy harmadikat, az alsó szélesebb sávban pedig a jelenet egy részét, a madártól a futó férfi egyik botjáig, pecsételték.
A szenelő tálaknak ez a felületük színéről 'vörösszínű árunak' nevezett csoportja egy azonos technikával készült pithos-formával együtt egy, erre a két edényforma készítésére specializálódott műhelyhez köthető, amely az ókori Caerében, a mai Cerveteri területén működött a Kr. e. 7. század utolsó negyedétől a 6. század végéig. (Lásd a Gyűjteményben őrzött pithos-töredéket szintén ebből a műhelyből.) A durván megmunkált, szemcsés agyagból (ún. impasto-ból) fazekaskorongon készült edények falának vastagsága 1,5–2 cm körüli. Mindkét forma példányait több részből állították össze, és az összeillesztési helyeket kiégetés előtt elsimították. Hogy általában nem nyomtalanul, azt mutatja a szenelőtál, amelynek oldalán megfigyelhető a tál és a lábrész találkozásának helye, fölül pedig a díszes peremrész külön kidolgozásának jelei.
A szenelőtál keltezésének támpontjául a pecsételt díszítés stílusa szolgál. A nyúlvadászat népszerű témája a Kr. e. 6. század közepének etruszk vázafestészetéről is ismert. Ez alapján a szenelőtál a 6. század közepe utánra, a század harmadik negyedére keltezhető.
A pereménél könnyen emelhető, széles tál a néhány hasonló példányon talált erős égésnyomok alapján parázs tartására szolgált, de vastag fala a benne való főzést és melegítést is lehetővé tette. Bár az edényforma példányai túlnyomórészt sírokban kerültek elő, a sírba helyezés – ami ép állapota alapján a budapesti darab végső helye is lehetett – csupán másodlagos felhasználási módja volt.