„Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.”
„Láthatatlan illeszkedés a láthatónál erősebb.”
(Hérakleitosz nyomán, Kr. e. 530–470)

Az időrendben kiállított alkotások jól példázzák a görög művészet történetének nagy korszakait (1–6.). Korukat olykor évtizedes pontossággal meg tudjuk határozni. A görög mesterek ugyanis nemzedékről nemzedékre az elődeiktől kapott művészi mintákat használták fel, de mindig meg is újították őket. A változás olykor lassú volt, mint például a geometrikus kori vázák esetében (8–10.); olykor azonban forradalmi, mint például a vörösalakos technika feltalálása az athéni vázafestészetben (Kr. e. 525 körül, 16.), vagy a testsúlyelosztás új formái az emberi test ábrázolásában (a kontraposzt kidolgozása a Kr. e. 5. század elején, 21.). Mindez a mozgás ábrázolásának radikálisan új lehetőségeit teremtette meg.
Ezek a művek sok műfajt és félezer évet fognak át, mégis van egy közös vonásuk. Készítőik minden korszakban egyedi és pontosan megszerkesztett tárgyakat alkottak. Ez az igény egyaránt látható a festett vázák komponálásán és az emberábrázolás törvényein.

A vázák díszítése mindig szorosan illeszkedik az edény formájához. Minden vázán önálló világ, mikrokozmosz jön létre. Fontosak a díszítőmotívumok is: ezek jelölik ki a figurális jelenetek helyét a vázákon megteremtett világban.

A pontos megszerkesztettség az emberábrázolásra is jellemző. A kartánc alakjai a geometrikus hüdrián vagy az archaikus kori perinthoszi ifjúszobor (20.) egyaránt nemzedékeken át érvényes művészeti törvények szerint épültek fel; harmóniájuk a készen kapott minta szép megvalósításában rejlik. A klasszikus kori alkotások szabadon ábrázolják a mozgást, a megjelenített mozdulatok minden testrész ábrázolására hatással vannak (21–23.). Az emberalakokat itt is szigorú belső rend jellemzi: harmóniájuk a testrészek ellentétes mozdulataiból születik meg.