A görög szobrászat történetének egyik fontos jellemzője az archaikus és a klasszikus korban (Kr. e. 7—4. század), hogy a művek készítési idejét általában évtizedes pontossággal meg tudjuk határozni, köszönhetően annak, hogy a görög mesterek nemzedékről nemzedékre az elődeiktől kapott művészi mintákat használták fel, de mindig meg is újították őket. A változás olykor lassú volt, mint például a Kr. e. 6. században, olykor azonban forradalmi, mint például a Kr. e. 5. század elején. Ekkor ugyanis a testsúlyelosztás új formája, a kontraposzt a mozgás ábrázolásának radikálisan új lehetőségeit teremtette meg az emberi test megmintázásában. Az archaikus kori szobrok (Kr. e. 7—6. század) nemzedékeken át érvényes művészeti törvények szerint épültek fel; harmóniájuk a készen kapott minta szép megvalósításában rejlik. A szobrász felrajzolta a mintát egy hasáb alakú kőre, majd lefaragta a felesleget, és így készítette el a szobrot. A korai archaikus művekre inkább a testrészek absztrakt, geometrikus ábrázolása jellemző, ezek az alkotások könnyen megkülönböztethetők a későbbiektől.