Az Antik Gyűjtemény egyik legszebb portréja (1.) jól példázza, hogy milyen szobrászati megoldások váltak általánossá a 2. századtól az emberi arc ábrázolásában. Az íriszt vékony kör, a pupillát kettős véset jelzi – a tekintet így nagyobb hangsúlyt kap. A plasztikusan mintázott hajfürtöket mély hornyok tagolják – a portrén tehát élesen elváló világos és sötét sávok váltakoznak. A szakállat viszont finom, tollpihére emlékeztető vésetek jelzik.
Ez az újfajta expresszivitás az istenfejről (2.) is leolvasható. Az ifjúportré (3.) kontúrvonalra emlékeztető szemhéja és az arc lapokból álló geometrikus szerkezete a természethű ábrázolás lassú háttérbe szorulását jelzi; ez látszik az épületdíszítő lap (4.) lóalakján is.
A mérlegsúlyokon (5–6.) az emberi arc radikálisan új felfogását látjuk. Bizánci császárnőt ábrázolnak, de nem portrék; az elvont császári hatalom ölt bennük alakot, amit a kéz áldást osztó mozdulata is hangsúlyoz. Az arcból kiemelkedik a hatalmas szem, a fejet és a testet csak körvonalak jelzik. A kereszt alakú tárgyakon (7–8.) pedig az emberi alak absztrakt, geometrikus formájú; nem látszik az egyénítés igénye: az imádkozó szenteket az odaírt név nélkül nem tudnánk azonosítani. Ezek a darabok az antik művészet utolsó korszakából származnak.
1. Fél férfiportré, Kr. u. 190–200 
2. Nyár (Aetas) feje Rómában készített szarkofágról, Kr. u. 270–280 
3. Ifjúfej Baalbekből, Kr. u. 3. század közepe 
4. Épületdíszítő lap: ló (?), Kr. u. 4. század 
5. Mérlegsúly: császárnő büsztje, Kr. u. 5–7. század 
6. Mérlegsúly: császárnő büsztje, Kr. u. 5–7. század 
7. Kereszt alakú függő: az imádkozó Szent István vértanú. Közel-Kelet, Kr. u. 6–8. század 
8. Bizánci bronzkereszt: az imádkozó Szent Nikétasz, Kr. u. 7–8. század 