A kontraposzt

A Kr. e. 7–6. századi görög művészetben az emberi testet szigorú szabályok szerint ábrázolták. Az egyik fő szobrászati típus a hosszú ruhát viselő nőalak (koré); egyik lábával előrelép, a test mégis két, lényegében egyenlő félre osztható (1–2.). Ezek a szobrok egyaránt ábrázolhatnak istennőt és a tisztelőjét: az azonosítást csak az isten megkülönböztető tárgyai (2.) teszik lehetővé.

Az emberi test ábrázolásmódja a Kr. e. 5. század elején forradalmian átalakult: megjelent a kontraposzt (3–6.), amely meghatározó jelentőségű lett a görög szobrászatban és más népek művészetében is. A testsúly immár nem egyenlően oszlik meg a test két fele között: az ifjú (3.) például a bal lábára nehezedik, a jobb lába be van hajlítva. A mozdulat a felsőtestre is hatással van: a csípő és a váll is kikerül a test tengelyéből. A lantot és csészét tartó ifjú egy isten tisztelője, de Apollónt is ábrázolhatták ezen a módon.

A terrakottaszobrocskák sorozatban készültek (7–10.). Gyakran csupán az előlapot alakították ki negatív formából (11.), a hátoldalt pedig sima agyaglappal fedték (12–13.). A Kr. e. 4. századtól egyre gyakrabban használtak többrészes negatívokat (6.), ami nagyban segítette a kontraposztban rejlő művészi lehetőségek kibontakoztatását.