A görög szobrok jelentős része épületek szerves tartozéka volt; szobrászat és építészet szorosan összefonódott. Ennek végtelen gazdagságát itt csupán jelezni tudjuk.

A templomok és a házak tetejéről az esővizet szabályos közönként elhelyezett vízköpőkön át vezették le. Ezeket általában oroszlánfej alakúra faragták, a víz az állat szájából folyt ki. Ilyen „vízcsapokat” tettek a városi közkutakra is, amelyek a vizet biztosították a háztartások számára. Ezt a darabot (1.) Korinthosz egyik központi kútjánál, a Glauké-forrásnál találták.

A templomok tetején, a homlokzat három sarokpontján gyakran helyeztek el szobrokat (akrotérionokat); talán ez a torzó (2.) is ilyen szobor volt. Lehet, hogy Nikét (Győzelem) vagy Íriszt, az istenek hírnökét ábrázolta, mint számos akrotérion. Az is lehet azonban, hogy más mitológiai alakot jelenít meg (Atalanta? Kallisztó? egy Danaida?); töredékessége miatt nem tudjuk biztosan értelmezni. A szobor rangját jelzi, hogy a legjobb minőségű márványból faragták (paroszi lükhnitész), és hogy az ókorban sem maradt visszhang nélkül: a bázeli múzeum őriz egy nagyon hasonló, épebb darabot a korai császárkorból, amely talán ennek nyomán készült. A torzó a Parthenón-kori görög nagyszobrászat egyetlen Magyarországon őrzött emléke.