Az archaikus korban a szobrászok kevés szobortípust használtak. A legfontosabbak az álló, ruhátlan ifjú (kurosz) és az álló, szépen öltözött lány (koré) típusai voltak. Egy kurosz- vagy egy koré-szobor számos célt szogálhatott. Állhatott síremléken, így a halott alakját idézte meg. Ha szentélyben állították fel, ábrázolhatta az istenséget, de a tisztelőjét is, aki ajándékot hoz neki. Szintén gyakori volt az ülő szobor típusa is: így főleg isteneket, papnőket és előkelőket örökítettek meg. A reliefeken is a szobrokhoz hasonló felfogásban jelenítik meg az emberalakokat. A sírdomborművek nem a halott foglalkozását ábrázolják, hanem azt a módot, ahogyan emlékezni akartak rájuk. Ebben a korban kezdődött a mítoszok ábrázolásának máig tartó története is. Az „archaikus kor” kifejezést az ókorban alkották meg. Ezt az időszakot régiesnek (arkhaiosz) tartották, és élesen elválasztották az utána következőtől, amelyet mintaadónak, klasszikusnak tekintettek. Az archaikus stílus azonban gyakran újjáéledt az ókor későbbi századaiban is, amit archaizáló művek sorozata tanúsít.