A hellénisztikus kor gyökeres változásokat hozott a görög szobrászatban. A legfontosabb, hogy egyszerre több stílusirányzat élt egymás mellett, ahogy napjaink művészetében is. A stílus művészi választás kérdése lett. Ez a sokszólamúság később a római császárkori szobrászatban folytatódott, ezért is sokkal nehezebb az egyes művek keltezése, mint a korábbi századokban. A szobrászatban új, korábban elképzelhetetlen megoldások jelentek meg. A szobrászok egymással versengve dolgozták ki, hogyan ábrázolják hitelesen az embert — bármelyik életkorban, bármely tevékenység közben és bármilyen lelkiállapotban. A hellénisztikus kor szobrait különösen a 17—19. században tartották sokra: uralkodói, főúri gyűjtemények díszei voltak. Az ókori műveket gyakran átfaragták — ma ez elképzelhetetlen lenne egy múzeumban. Ezekben a századokban azonban fontosabbnak tekintették, hogy megkíséreljék helyreállítani a görög-római szobrok „eredeti szépségét”, mintsem hogy megőrizzék őket abban az állapotukban, ahogyan fennmaradtak.