Szemelvény Nagy Árpád Miklós, Classica Hungarica. A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének első évszázada (1908–2008) című könyvéből.

Fél évtizeddel az Arndt-vásárlás után, 1913. április 26-án végre megnyílt az „antik plasticai gyűjtemény” Wollanka által rendezett két kiállítása. Az antik szobrászat első ízben jelent meg önálló szólamként a magyar kultúrában. Az eredetik bemutatásának helyszíne a Dór nyaktag volt, a klasszikus-kori gipszmásolatoké pedig a Dór csarnok. [1] 

A fennmaradt fényképeken szomorú látvány tárul a néző elé. [2] A termek eredeti, schickedanzi tarkaságukban pompáznak: fehér-fekete, négyszögmintás, átlósan rakott műkő padló; a színes párkányzatig vörösre festett, sötét lábazatú falak; ékes díszű, tarka kazettás mennyezet. A két tér egybenyílik, a kiállított márványok mögött a Parthenón gipszmásolatai tornyosulnak: elöl a nyugati oromcsoport hatalmas töredékei, mögöttük fönt, a dórizáló oszlopsor architrávján a fríz színesre festett lapjai, végül a csarnok hátsó, szintén pompei-vörös falán néhány fehéren hagyott metopé.

A Dór nyaktag középen üres; a temérdek térben elvesznek a zömmel kisméretű, sűrűn a fal mellé állított márványok. A reliefek fekete hátlapot kaptak, a szobrok viszont obeliszkszerű talapzatot. Ezek némelyikének felülete márványerezetet utánoz, másoké – ki tudja, milyen elv szerint? – fekete. A fényképek alapján a kiállításról egyetlen rendezői szempont körvonalazódik: a domborművek a falra, a portrék a fal elé kerültek, a szobrok egy lépést előrébb. A darabok egyforma rendben követik egymást, csupán a budapesti táncosnő kapott magasabb talapzatot, [3] és került előrébb a többinél. A darabok sorrendjét, Wollanka katalógusához hasonlóan, sem a kor, sem a téma, sem a stílus nem indokolja. [4] A szemtanú Hekler sommás összegzése szerint: „A kisebbszerű szobrok és töredékek tiszta művészi érvényesülésének határozottan kárára vannak azok a tarka, színesen erezett márványtalapzatok, melyek lármás pompájukkal az emlékek egyszerű szavát túlharsogják. Hibája az elrendezésnek, hogy a legfontosabb művészeti és történeti kapcsolatokat jóformán teljesen figyelmen kívül hagyta; hiányzik belőle az egységesen átgondolt vezető szempont, az irányító hangsúly, az instruktív erő.” [5]
 
A gipszek kiállítása hasonlóra sikeredett. Egyetlen példa: Wollanka a keskeny Dór csarnokot tovább szűkítette azáltal, hogy a fő darabot, a Parthenón keleti oromcsoportját körbejárhatóan helyezte el, és körberakta klasszikus korinak vélt darabokkal. Mögötte fejek sorakoznak, előtte nagyméretű, ráadásul oldalukra fordított szobrok. Ezáltal az oromcsoport monumentális alakjainak – a klasszikus szobrászat főműveinek – a megnézésére alig két-három méter széles sáv maradt…

Ez a kiállítás határozta meg az 1908-as vásárlás, az eredeti darabokból álló antik műgyűjtemény megalapításának első visszhangjait a magyar kultúrában – aligha meglepő, hogyan. A Nyugatban például ezt írta Bálint Aladár (1881–1924), a kor nagyszerű műkritikusa: „A görög szobrok gipszterme meg egyenesen lesújtó példája annak, hogyan nem szabad ilyen gyűjteményt rendezni. Itt még a köteles színvonalra sem ügyeltek… És micsoda zűrzavar!… Egy teremre való eredeti görög és római szobrot is szerzett a múzeum. A torzókról nagyon különbözőképpen vélekedhetnek az emberek, de egy egész gyűjtemény csupa levert orrú fejroncsokból, fejetlen, lábatlan törzsekből, kellemes látványnak éppen nem mondható. Ami pedig félig-meddig ép, az múzeumi színvonalon alul jelentéktelen. (…) Sokkal különbeket ástak ki Óbudán, Dunántúl és szerte az országban. Kár volt a firenzei antikszobor-gyárosokat gazdagítani. Esetleg eleven szobrászokra is ráfért volna az a pénz, amibe ez a gyűjtemény került. Vagy a patina fontos, nem pedig a szobor?” [6] 

Az antik művészet első két kiállítása alig két hónapig volt nyitva. 1913. július 14-én mindkettőt bezárták, [7] majd le is bontották.

[1] A jelek szerint az Olympia-csarnokot (az 1997-es antik kiállítás III. és IV. termét) ekkor nem nyitották meg (így – Oroszlán nyomán – Szilágyi 1956, 64.). Lásd Térey jelentését: április 26-án megnyílt a „plasztikai osztály” egy része: „az olasz renaissance szobrászat, Michelangelo-, az antik szobrászatnak dr. Paul Arndtól megvásárolt és a Phidias korabeli művészet alkotásait mutatja be négy teremben.” Ez a Reneszánsz, a Michelangelo- és a Dór csarnokra, valamint a Dór nyaktagra vonatkozik (SzM Irattár 940/1913, V. 7.). Wollanka leporellója is csupán a Dór csarnokra vonatkozik: A Parthenon-terem gipszöntvényei, Budapest 1912. A Dór csarnok lényegében már 1911 őszén elkészült: h. ö., „A Szépmüvészeti Muzeum szoborgyüjteménye”, Magyarország 18 (1911) 215. sz. (IX. 10.) 29–30. („Csaknem teljesen elkészült már…”). Lásd azonban [Elek A.], „A Szépmüvészeti Muzeum zárt ajtai”, Az Ujság 10 (1912) 238. sz. (X. 8.) 11–12. („a szobormuzeum berendezése még nem teljes”); Művészeti Krónika 1 (1912) 4. sz. (XI. 25.). 7. („a moulage-gyújtemény szobrai már jórészt készen vannak”); Az Ujság 10 (1912) 7–8. („Csak a szobrok osztálya nem akar még megnyilni”).

[2] F. Z., Vasárnapi Ujság 60 (1913) 394–395. Az itt közölt fényképek is a Michelangelo, a Reneszánsz és a Dór csarnokot, valamint a Dór nyaktagot mutatják. Azt pedig, hogy a gipszek kiállítását ábrázoló fénykép a Wollanka-féle rendezést mutatja, Szentesi Edit finom megfigyelése dönti el: a képen színesnek látszik a Parthenón-fríz, amit Hekler galambszürkére festett át az első világháború után. A frízről lásd Szentesi Edit közöletlen dokumentációját: A Parthenón-fríz gipszmásolata a budapesti Szépművészeti Múzeum dór termében. Hild–Ybl Alapítvány, Budapest 1999.

[3] Wollanka József vélemény szerint, „így érvényesül a legjobban”: Wollanka 1912, 22.

[4] A „hellénisztikus” terrakotta Niobida (97) után 2. század második felére keltezett félfej (108), mellette a Kr. e. 1. századinak mondott kandeláber-bázis (92), majd kora császárkori dombormű (113); előttük hellénisztikus darabok császárkori másolatai: egy Athéna (12), „ruhás nőalak alsó része” /10/, kislány szobra (11), majd a budapesti táncosnő (13); mögöttük viszont Hermés isten feje (33). A zárójelbe tett számok a Wollanka 1912 katalógus tételeit jelentik, a meghatározások pedig Wollanka véleményét követik, hiszen a kiállítás megítélésénél az ő tudása a mérvadó.

[5] Hekler 1913, 1.

[6] „A Szépművészeti Múzeum gipszgyűjteménye”, Nyugat 6:16 (1913) 259. Hasonlóan lesújtó volt Hekler véleménye is: Hekler 1913, 1–4.

[7] SzM Irattár 2445/1913.