Szemelvény Nagy Árpád Miklós, Classica Hungarica. A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének első évszázada (1908–2008) című könyvéből.

Hekler Antal kimagasló múzeumi tudományos teljesítményei közé tartozik az első érdemi antik kiállítás megrendezése Magyarországon, 1918 és 1923 között. Ez a kiállítás már abban is különbözik elődjétől, a Wollanka-félétől, hogy csupán első állomása volt a Petrovics által már a világháború kitörése előtt fölvetett, majd 1916-ra kiérlelt formában megfogalmazott tervnek, hogy a Múzeum teljes szobrászati anyagát „egységes szellemben, egységes alapelvek szerint” kell bemutatni. [1] Azaz nem múzeumi osztályokra tagoltan, hanem az európai művészet alapvető egységét hirdetve; olyan koncepció, amelynek a Petrovics-korszak elmúltával soha többé nem lehetett érvényt szerezni. Ezt a koncepciót – az első világháború harmadik évében! – töretlen bizakodás hatotta át. A szobrászat történetét egyelőre csak hézagosan tudja ugyan bemutatni a Múzeum, ám a hiányok pótlása „bizonyos – remélhetőleg nem nagyon hosszú idő múlva” gyökeresen kibővíti majd az anyagot. Ezért takarékos, könnyen átalakítható installációt terveztek, mondván „a mostani felállítást nem szabad hosszú időre szánnunk”. [2]

Az antik kiállítás maga is több részből állt. Az eredeti műtárgyegyüttest 1918 januárjában nyitották meg, és a dór szárny első két termében helyezték el. [3] Ezt a gipszmásolatok kiállítása követte: a dór szárny további termei 1920-ban készültek el, az ión szárny pedig 1923-ban. A két gyűjteményrész arányait pontosan kifejezi a felhasznált kiállítóterek nagysága: az eredetiké 316 m² volt, a gipszeké ennek a sokszorosa (2266 m²). [4]

Az eredetik tárlata ma tudományos teljesítményként és műalkotásként is csak alapvonásaiban rekonstruálható. Szerkezetéről, az anyag tagolásáról keveset tudunk, bár Hekler vezetője [5] tételesen felsorolja valamennyi kiállított márványt, és a legtöbb terrakotta is azonosítható. Fotója nem ismert, a szűkszavú leírások alapján látványának csupán az árnyképe idézhető fel. [6] Mégis érdemes röviden áttekinteni, Szilágyi János György elemzéséhez kapcsolódva, [7] hogy milyen lehetett az első érdemi antik művészeti kiállítás.

Az eredeti műtárgyegyüttes három elkülönült részre tagolódott. A kiállítás szívét a múzeum antik márványai alkották a dór szárny II. termében, ahol a teljes anyag több mint kétharmada, 101 tétel szerepelt. Az I. teremben a letétbe kapott, de 1921-ben visszaadott Zsolnay-gyűjtemény 29 darabja volt látható, valamint – egyetlen tárlóban és a kandallók párkányán elhelyezve – egy becslésem szerint legfeljebb ötven-hatvan tételes [8] válogatás az Arndt-terrakottákból és a Nemes Marcell által ajándékozott tíz vázából. Bármekkora volt is a pontos számuk, a márványoknak több mint kétharmada szerepelt a kiállításon, a hatszázötven Arndt-terrakottának viszont legfeljebb, ha tíz százaléka. Kiválasztásuk pontosan mutatja Hekler kvalitásérzékét: a vezető szűkszavú megjegyzései alapján azonosítható darabokat ma is csoportjuk legjobbjai között tartják számon.

Egy lépéssel tovább vezet annak áttekintése, hogy a márványok közül mi maradt ki a kiállításból. A kihagyott félszáz tétel zöménél az ok világos: a darab túl töredékes, túl kicsi (a jelek szerint a tárgyakat nem tették vitrinbe, hanem szabadon álltak!), vagy posztantik. Föltűnő viszont a nem műtárgynak tekintett márványvázák hiánya, és még inkább a töredékes ókeresztény faragványoké, valamint a teljesen ép, a korabeli avantgárd által oly nagyra értékelt [9] kykladikus idoloké. A válogatásból így jól kirajzolódik a Furtwängler-tanítvány Hekler felfogása: kiállítása nem a teljes antik művészeti hagyományt mutatta be, hanem egy normatív alapon kiemelt korszakot (Kr. e. 6. század – Kr. u. 3. század) és műfajt (márványplasztika). A nagyszobrászat és -festészet halvány visszfényének tekintett agyag kisplasztika és vázafestészet emlékei csupán kiegészítő szerepet kaptak. Hekler kiállítása az antik művészet klasszicista felfogását tükrözte, és előre vetítette a kutatói pálya későbbi alakulását.

Az elhelyezés szempontjait az első terembe beállított egyetlen vitrin részleges rekonstruálása segít feltárni. A falnak támasztott, sötétszürkére pácolt tölgyfa talapzatra tett tárló [10] rövid oldalain három-három, a hosszún négy sávban álltak a tárgyak. Az alsóban épületdíszítő terrakották voltak, kultúrák és korszakok szerint tagolva. A következő két sáv a főoldalon „a görög agyagművesség fénykorát szemlélteti” [11] a hellénisztikus agyagművesség típusaival, kétoldalt pedig ennek előzményeit, illetve egy mellékszólamnak tekintett csoportját (archaikus és kora-klasszikus kori darabok, illetve groteszk fejek). Végül a hosszú oldal felső sorában a görög terrakotta-művesség fő regionális műhelyeit mutatta be egy-egy reprezentatív mű. Hekler tehát az anyag természetéből kiindulva vegyítette az esztétikai, történeti és műfaji szempontokat, és jó ízléssel válogatott a gyűjtemény legjobb darabjai közül.

Hogy rendezőként mit tekintett feladatának, Hekler két ízben is megfogalmazta. Először az 1913-as Wollanka-kiállításról írt, de azt érdemi kritikára nem is méltató, csupán a rendezés néhány elszalasztott lehetőségét felsoroló cikkében, átfogóan pedig a múzeum és tudomány elválaszthatatlan kapcsolatáról tartott előadásában, amelynek tanulságai ma talán még inkább aktuálisak, mint megírásuk idején. [12] „A fölállítás leglényegesebb alapelve, hogy a tárgyakat nem szabad pusztán terem-decoratiókká lealacsonyítani.”; „A múzeumépület legfontosabb követelménye, hogy alkalmazkodjék a beléhelyezett művészi emlékekhez, s nem azokat kényszerítse alárendelt alkalmazkodásra.” „A környezetnek, melybe beléhelyezzük őket, formában, színben, világításban teljesen hozzájuk kell alkalmazkodnia.”; „A míg az elsőrangú művészi remekeket lehetőleg teljesen elkülönítve minden zavaró benyomástól mentesen kell elhelyezni, addig a kevésbé fontos emlékeket tudományos szempontok szerint elrendezett csoportokban lehet kiállítani.” Mindez szöges ellentéte az 1913-as kiállításnak, és körvonalazza az 1918-ast. A korábbi tarkaság helyett valamennyi darab fekete talapzatra került. Hekler szürkére festette a falakat, a teret fekete léckeretre erősített galambszürke, érdes felületű vászonból készített paravánokkal tagolta, amelyek vizuálisan lecsökkentették a terem több mint 13 méteres magasságát, és kiemelték az előttük elhelyezett fehér márványokat. A jelek szerint csupán két főmű, a velanidezai torzó és az ún. Isis Pelagia kapott sötétkék plüss hátteret. [13] A torzó a terem hossztengelyének közepére került, a két végére pedig a Pelagia és (az Előcsarnok felé) a később megvásárolt háromalakos dombormű. [14]

A rendezésről talán a folytatása, a dór és az ión udvart is magába foglaló gipszkiállítás tudósít a leghívebben, hiszen erről néhány fotó is fennmaradt. [15] Az installáció azonos, csupán a színek között voltak – a kiállított anyag természetéhez igazított árnyalatnyi eltérések. [16]

Hekler tehát bravúrosan kapcsolta össze a gipszeket és az eredetik együttesét, ami „szerény alakban ugyan, de némi kerekdedséggel mutatja be az ókori szobrászatot”, [17] és sokáig példa nélkül maradó sikerrel rendezte meg Magyarországon az első érdemi antik művészeti kiállítást. „A katalógus az ókor területének egyik legnagyobb magyar könyvsikere volt: két év alatt négy kiadásban fogyott el, pedig csak a legutolsóhoz járult 16 képtábla és 15 szövegközti kép.” [18] A tárlat a Nyugat látókörébe is bekerült: Elek Artúr írt róla elismerő kritikát. [19] A görög-római művészet hazai gyűjteménye végre megjelent a magyar kultúrában.

Végül még egy szempontra érdemes utalni. Az előkészületek nyitányaként Hekler a dór udvarra nyíló ajtó fölött kétoldalt elhelyezett négy-négy ablak közé három újat vágatott (körvonalaik ma is átsejlenek a falon), és az ajtót is megváltoztatta. [20] Az volt a célja, hogy a lehetőségek határáig megnövelje a terembe áradó természetes fényt, a szobrok bemutatásának legfontosabb eszközét. Azaz már az első érdemi antik kiállítás rendezője is arra kényszerült, hogy átalakítsa a schickedanzi termet. Csakis így tudta megmutatni, hogyan lehet mégis hasznosítani az antik eredetik kiállítására alkalmatlan földszinti csarnokokat. A problémával minden utódának szembe kellett és kell majd néznie. [21]

[1] SzM Irattár 368/1916. A tervezés korábbi fázisát Térey Gábor 1914. májusi javaslata, illetve a megvitatására összehívott értekezlet jegyzőkönyve tartalmazza, lásd SzM Irattár 662/1914. A megbeszélésen Hekler, Meller Simon (1875–1949), Petrovics és Térey vett részt – a korabeli magyar muzeológia legkiválóbbjai. 1916 áprilisában közös költségvetés készül a II. antik terem és a posztantik anyag bemutatására kiszemelt Barokk csarnok átalakítására (SzM Irattár 376/1916). 1916. július 29-én Petrovics jelenti Jankovich miniszternek, hogy az antik terem elkészültével a Barokk csarnok következik (uo., 755/1916).

[2] Az idézetek forrása: SzM Irattár 368/1916 (Petrovics javaslata a miniszternek a szobrászati kiállításról).

[3] Az első híradás: Hekler A., „Antik plasztikai gyűjtemény a Szépművészeti Múzeumban”, Vasárnapi Ujság 65 (1918) 72–73. (II. 3.). A háborús viszonyok miatt márciusban újra bezárták, lásd Művészet 17 (1918) 16. Egyelőre nem tudni, mikor nyitották meg újra.

[4] Kiindulásul lásd Hekler A., „Az antik gipszgyűjtemény rendezése”, OSzMÉK 3 (1921–1923), 102–107.; Szilágyi 1956, 66–67. A legutóbbi áttekintés: Andó G. – Szentesi E., „Az egykor volt budapesti gipsz szobormásolatok gyűjteménye”, MúzeumCafé 3:13 (2009) 32–36.

[5] Hekler 1920.

[6] OSzMÉK 1 (1918) 214–215.; OSzMÉK 2 (1919–1920) 85–86.; Elek A., „A Szépművészeti Múzeum antik gipszgyűjteménye", Nyugat 16:23 (1923), 597–600.; Országos Magyar Szépművészeti Múzeum. Rövid Kalauz a nyitva levő gyűjteményekhez. 1933. augusztus havában. Bal felső sarkára kézzel ráírva: „Világjamboree részére” SzM Irattár sz. n.

[7] Szilágyi 1956, 65–67.

[8] Hekler 1920, 21–23. A vezető alapján 15 tételt lehet pontosan azonosítani, a többi leírását a vezető csupán típusonként tartalmazza (pl. fejek, ifjú- és nőalakok).

[9] D. V. J. Gill – Ch. Chippindale, „Material and Intellectual Consequences of Esteem for Cycladic Figures”, American Journal of Archaeology 97 (1993) 604–606., további irodalommal; V. Chryssovitsanou, „Les statuettes cycladiques et l’art moderne”, in: P. Darcque et al. (szerk.), Mythos. La préhistoire égéenne du XIXe au XXIe siècle après J.-C. (BCH Supplément 46), Athènes 2006, 337–343. Az idolok XVIII–XIX. századi gyűjtéséről lásd még M. Fotiadis összegzését: „Collecting Prehistoric Antiquities”, in: uo., 9–15., főleg 11–12.

[10] SzM Irattár 1043/1916. A 2,20 × 2,18 × 0,6 méteres tárló üvegezett részének magassága 1,18 m volt.

[11] Hekler 1920, 22.

[12] Hekler 1913; uő., „Muzeum és tudomány”, Budapesti Szemle 155 (1913) 146–153., főleg 149–150.

[13] OSzMÉK 1 (1918) 214–215. A két darab: ltsz. 5030, vö. Hekler 1929, 38, 26. sz., illetve ltsz. 3934, vö. Hekler 1929, 63, 51. sz.

[14] Rövid Kalauz (lásd 6. j.), 2. A szövegből még egyetlen további darab helyzete határozható meg: az Euripidés-portré a torzó és a dombormű „közé eső falakkal határolt ablak felőli fülke szélén” állt.

[15]  Lásd az Antik Gyűjtemény honlapján összeállított válogatást.

[16] Fényképei: Hekler A., OSzMÉK 3 (1921–1923) 102–107.; Vasárnapi Ujság 67 (1920) 270–271. Lásd még OSzMÉK 2 (1919–1920) 85–86. A további kritikák felsorolását lásd alább, 19. jegyzet. A kiállítás vezetői: Hekler, A., Az antik gipszgyűjtemény. Első rész, Budapest é.n. (1920); Uő., Az antik gipszgyűjtemény. Második rész, Budapest é. n. (1923).

[17] SzM Irattár 368/1916 (Petrovics Elek). A kiállítás kritikusai mind megdicsérték a két, gyökeresen eltérő jellegű gyűjteményrész összekapcsolását: lásd a 19. jegyzetben megadott ismertetéseket. Példaként: a gipszek esetében „Hekler rendezése bizonyos mértékig pótolni tudja az eredetieket.” Vasárnapi Ujság 67 (1920) 271.

[18]  Szilágyi 1956, 65.

[19] Nyugat 16 (1923) 597–601.; Szilágyi János György még a következő híradásokat gyűjtötte össze: Vasárnapi Ujság 67 (1920) 271–272., képekkel; Oroszlán Z., Napkelet 3 (1924) 293–294.; N. Hekler 1929, Protestáns Szemle 33:1 (1924) 68–70.

[20] SzM Irattár 376/1916; 483/1916.

[21] Szilágyi–Komoróczy 2001, 198–199.; Szilágyi 2004, 17 (= Szilágyi 2011, 346). A problémáról az 1997-es antik kiállítás kapcsán: Török 2000. Érdemes itt utalni arra, hogy Jerger Krisztina a Hekleréhez hasonló szerkezetű installációt tervezett a Dór csarnokban 2006 nyarán Rembrandt tiszteletére megrendezett kortárs művészeti kiállításhoz (lásd Bodor K., „Re:mbrandt. Kortárs magyar művészek válaszolnak”, SzMKözl 105 (2006) 142–143., ill. 293–294.