Szemelvény Nagy Árpád Miklós, Classica Hungarica. A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének első évszázada (1908–2008) című könyvéből.

A Gyűjtemény ötödik korszakának az előzővel való kontinuitását legjobban a Hekler-kiállítás Oroszlán által megrendezett folytatása mutatja. Az 1926-ban elkezdett munkálatokat már 1928-ra befejezték, de a megnyitót a katalógus igényű Vezető [1] megjelenéséhez időzítették. Az 1930. április 5-én megnyitott kiállítás révén most vált először láthatóvá a Múzeum másfél évtizeddel azelőtt megvásárolt gazdag terrakotta-gyűjteménye, sőt a hazai közönség most kapott első ízben átfogó képet az antik kisplasztika történetéről. [2]

A tárlat, amelyben a terrakottákat kiegészítették az 1918-as Hekler-kiállításból kimaradt, illetve azóta vásárolt kőemlékek, valamint a Nemes Marcell által ajándékozott vázák (a Vezető tanúsága szerint összesen 711 tárgy) a dór szárny első termében, a márványoké mellett nyílt meg. Szerkezete a Vezető alapján rekonstruálható, a látványáról pedig két szemtanú, Petrovics Elek és főleg Szilágyi János György beszámolója, [3] valamint egy nemrégiben előkerült fotó alapján alkothatunk fogalmat. „Az új rész a második teremtől teljesen független volt; az anyag olyan élesen vált ketté, hogy kísérlet sem történhetett a két rész összeolvasztására.” [4] Csupán a tárlók lábazata és a szobortalapzatok fekete színe utalt vissza a Hekler-féle rendezésre. Oroszlán tíz tárlóba osztotta a tárgyakat, a nagyobb darabokat a fal elé állította. „A terrakotta-kiállítás nagyjából a történeti fejlődés sorrendjében mutatta be anyagát, úgy azonban, hogy ne szakítsa el a műhely (pl. Boiótia, Tarentum, Kisázsia) vagy téma (pl. színészszobrok, állatalakok) szerint összefüggő csoportokat. Így a történeti, földrajzi és tematikai szempont elegyítésével alakult ki a tárlók beosztása: az első főként archaikus, a második szigorú stílusú, a harmadik boiótiai és kisázsiai szobrocskákat, a negyedik a Campana-reliefeket és graeco-egyiptomi terrakottákat, az ötödik karikatúrákat, színészszobrokat és maszkokat, a hatodik és hetedik italiai terrakottákat és antefixeket, a nyolcadik és tizedik öntőmintákat, végül a kilencedik kisméretű márványokat tartalmazott.” [5] A kiállításról ma ismert egyetlen felvétel a terem hátsó részét mutatja, előterében a negyedik, ötödik és hetedik tárlóval, hátul pedig az agyag Niobida-szoborral és a gerezdfrizurás női márványfejjel. [6] A hatalmas, tömbszerű vitrinekben, az Oroszlán leleményének számító és a terrakották színét jól kiemelő zöld szövetháttér előtt, egymás fölé magasodó sávokban, katonás rendben sorakoztak a tárgyak, tárlónként negyed-, de akár másfél száz is. Felirat nélkül álltak, csupán a Vezetőre utaló sorszám jelölte őket. A kiállítás tehát nem önálló műalkotásként mutatta be a darabokat, inkább illusztrálta elképzelt művészet-történeti vagy ikonográfiai helyüket. A két antik terem közti koncepcionális különbséget jól mutatja, hogy a terrakották terméből elmaradtak a Hekler által a terem magasságát vizuálisan lecsökkentő, a teret fülkékre osztó, ezáltal a kiállítást részekre bontó és egyes műtárgyak kiemelését lehetővé tévő paravánok. Oroszlán számára magától értődő volt, hogy minden tárgyat be kell mutatnia – akkor is, ha például a kilencedik (I jelű) tárló márványait kizárólag anyaguk rokonsága kapcsolta egymáshoz: az ötös számot például egy Rómában vásárolt márvány, egy császárkori, szandálos lábtöredék kapta, mellette a hatost a félezer évvel korábbi archaikus kéztöredék, a hetest pedig egy Kr. e. 5. századi fedeles pyxis. [7] Hekler – láttuk – a márványok közül esztétikai alapon, klasszicista ízlése szerint emelte ki a főműként láttatni kívánt darabokat. Oroszlán nézőpontja a pozitivista semlegesség volt. A tárgyak változatossága bemutatta a múlt gazdagságát, ahogyan egy hagyományos rovargyűjtemény is a természet sokszínűségét – de csupán ennyit. Hogy a műveknek ezen túl is lehet szemhez, szívhez szóló mondandójuk, nem merült fel. A fényképen semmi nem utal arra, hogy Oroszlán bármelyik tárgyat is kiemelte volna, hogy a rendezés révén hangsúlykülönbségeket teremtett volna egyes darabok között. Mégis, az éles szemű Petrovics fölfigyelt egy ettől eltérő mozzanatra: „Terrakotta-gyűjteményeknél szokatlan, mondhatni újításszámba menő eljárás, hogy egy-egy méretre is, jelentőségre is kiváló munka egyedül vagy csak kevesedmagával külön állványon van elhelyezve.” [8] Ez az egyelőre elszigetelten álló megjegyzés olyan kezdeményt jelez, ami a Gyűjtemény későbbi kiállításain bontakozik majd ki.

[1] Oroszlán 1930.

[2] Korábban a Ráth-gyűjteményben, illetve a Nemzeti és az Iparművészeti Múzeumban láthattak néhány darabot, vö. Oroszlán Z., „A Szépművészeti Múzeum antik terrakotta gyűjteménye I”, Magyar Művészet 6 (1930) 68.

[3] Petrovics Elek előszava a katalógushoz: Oroszlán 1930, 3–4.; Szilágyi 1956, 67–68.

[4] Szilágyi 1956, 68.

[5] Petrovics in: Oroszlán 1930, 3.

[6] Legkönnyebben az előtérben álló D vitrin alsó sorában bemutatott terrakotta lapok azonosíthatók: Oroszlán 1930, 62, 14. sz. – 65, 18. sz. A Niobida és a női fej (ltsz. 4732, vö. Hekler 1929, 80, 66. sz.): Oroszlán 1930, 120, 23–24. sz.

[7] Oroszlán 1930, 108.

[8] Petrovics in: Oroszlán 1930, 3. Példaként lásd a kép hátsó falánál önállóan kiállított etruszk antefixeket.