Szemelvény Nagy Árpád Miklós, Classica Hungarica. A Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének első évszázada (1908–2008) című könyvéből.

1951 decemberében megnyílt a korszak első állandó kiállítása, amely 1955 júliusában a III–IV. terem átadásával vált teljessé. Elődeivel szemben ez nem műfajok szerint, hanem történetileg tagolódott, és első ízben adott átfogó képet az antik művészetről. Érdemes nem önmagában tekinteni, hanem a Szilágyi-féle állandó antik kiállítások első változatának. Hiszen ezt és az utána következőket két ellentétes körülmény szorításában kell látni.

1951–1955	1985	1997

Az egyik a Gyűjtemény folyamatos gyarapodása volt, ami új műtárgycsoportok, akár itthon korábban sohasem látott új ókori művészetek bemutatását tette lehetővé, vagy éppen frissen szerzett fontos művek révén már ismert korszakok sokkal színvonalasabb közvetítését biztosította. Kevésbé volt örvendetes a másik körülmény: az elöregedő múzeumépület állapotának egyre gyorsuló leromlása és végtelen történetté nyúló rekonstrukciója démoni erővel járt a kiállítás sarkában. Bármikor kikényszeríthette ideiglenes bezárását, egyes részeinek kimenekítését, de akár az egész lebontását is. Schickedanz a hírek szerint ötven évre garantálta az épület műszaki állapotát. Nem csoda hát, hogy az ötvenes évektől kezdve az esővizet az épület tetejéről levezető, a termek falába beépített ejtőcsatornák rohamos ütemben mentek tönkre, az egymást követő javítások hatékonysága pedig a Danaidák történetét idézte. Már egy rövid tallózás hű képet ad a kor viszonyairól: 1959-ben hatalmas beázás csúfította el a III. termet; 1960-ban négyhónapnyi munkával újjárendezték a kiállítást; 1962-ben az anyag zömét újra ki kellett vinni, a helyben maradt szobrokat pedig be kellett burkolni. 1967-ben négyhavi, 1973-ban félévi munkával újjáalakították a kiállítást; 1976-ban hatalmas vakolatdarabok zuhantak le a III–IV. terem mennyezetéről; 1977 szeptemberében az első kiállítást végleg bezárták. [1] Helyébe az 1978 és 1983 között a Márványcsarnokban felállított ideiglenes válogatás, a legendás „dackiállítás” lépett. [2]

Antik kiállítás a Márványcsarnokban, 1978–1983

Ennek utóda, az állandó kiállítás 1985-ben elkészült második változata nem csupán gazdagabb volt elődjénél – hiszen most került például első ízben a magyar közönség elé a graeco-egyiptomi és az éppen a rendezés hónapjai alatt megszerzett kopt anyag, de látványában is megújult. [3] Mindössze öt évig állt: 1990-ben a múzeumi rekonstrukció kikényszerítette a lebontását. 1997-ben nyílt meg a harmadik változat, amely kisebb átalakításokkal 2015-ig volt látható. [4] Ez egyrészt a vásárlások során a Gyűjteménybe került művekkel bővült, másrészt koncepciójában is finomodott, amit elsősorban két újítás jellemez. Az eredetik között olykor posztantik darabok bukkannak a néző elé, jelezve, hogy a kiállítás rendezője az „eredeti” és „hamisítvány” fogalmát radikálisan átértékelő könyv, a Legbölcsebb az idő írója. [5] Másrészt a falakról a Gyűjtemény néhány elhunyt mecénásának fényképe tekint a látogatóra. „A fényképmásolatok barna színe is arra utal, ami a fő mondanivalójuk, hogy a kiállítás úgy, ahogy ma látható, a magyar történelem két évszázadában gabonakereskedőtől főhercegig a hazai társadalom legkülönbözőbb rétegeiből kikerült műbarátok lelkesedésének produktuma, hogy a jelenleg bemutatott együttes létrejötte mögött lelkes emberi életek vannak” [6].

Pulszky Ferenc (1814–1897)	Pulszky Károly (1853–1899)	Gróf Apponyi György (1808–1899)	Hopp Ferenc (1833–1919)
Haan Antal (1827–1828)	Nemes Marcell (1866–1930)	Fleissig József (1897–1944)	Budai György (1953–2007)

A rendezés munkáját Szilágyi nem egyedül végezte. Az elsőnél Illés Árpád (1908–1980) [7] volt segítségére, a másodiknál Simon Zsuzsa. A harmadikat Jerger Krisztinával (1948–2020) közösen készítette, a két ékszervitrint pedig a traditio jegyében egy régészhallgatóra, az azóta is a Gyűjteményben dolgozó Dági Mariannára bízta. Az 1997-es kiállítást részletesen elemezte Török László a Budapesti Könyvszemle (BUKSZ) Szilágyiról összeállított Tiszteletkörében. [8] Ezért e helyütt érdemes archaeológiai módon, a kiállítások három fő kronológiai rétegét egymással összehasonlítva néhány aspektus párhuzamos bemutatására szorítkozni.

…változatok egy témára

Ami a kiállítóteret illeti, az Árkay-féle átépítés nyomán a schickedanzi tér visszavonhatatlanul eltűnt. De ez távolról sem volt elegendő. Szilágyi két falcsonkkal kettéosztotta az Olympia-csarnokot, létrehozva a III. és IV. termet, így tette alkalmassá két önálló művészettörténeti egység bemutatására. Árkay radikálisan csökkentette ugyan a csarnok belmagasságát, ám ez még mindig temérdek volt a zömmel kisméretű tárgyak bemutatásához. Hekler, láttuk, ezt a problémát a teret tagoló és a műtárgyaknak háttérül szolgáló paravánokkal oldotta meg, ami a kisebb egységekké csoportosított szobrok esetében szerencsésnek bizonyult. Szilágyi viszont történeti kiállítást tervezett, és a paravánok áttekinthetetlenné tették volna a teret. Ezért más utat választott. Már az első (1951–1955) kiállítás fotóin feltűnik, hogy a termek szélén elhelyezett szobrok mögötti falszakasz színe elüt a felső sávétól, tovább csökkentve a termek magasságát.

II. terem, 1951	II. terem, 1985

A későbbi kiállítások – az első 1967-es átépítésétől kezdve – tovább haladtak ezen az úton: valamennyi fal alsó sávja színt kapott, ami egyúttal segít egymáshoz kapcsolni az öt terem összetartozó részeit. A harmadik, 1997-es változatban a két kék terem (I–II) Hellas, a téglaszínű (III) Italia művészetét mutatja be; a birodalmi Róma termeit (IV–V) szürkére festették.

I–II. terem: Hellas

III. terem: Italia

IV–V. terem: Róma

A színek általános jelentőségének folyamatos növekedését a vitrinbetétek textil bevonatának változásai is jelzik: az első két kiállításon a szövet mindenütt semleges zsákvászon, az 1997-es harmadiknál az egyes termek falának színét követi. A legradikálisabb változást a padlózat mutatja. 1985-től felhős mintázatú szürke márvány váltotta fel a schickedanzi fehér-fekete kockakövet, amelynek erőszakos geometriája elvonta a figyelmet a bemutatott művekről. Az első kiállítás belógó gömb lámpatestei nyilván a kor lehetőségeit jelzik, a másik kettőn viszont a mennyezet ablakszemei fölött elhelyezett neoncsövek borús időben is világossá teszik a termeket. Ezzel együtt valamennyi kiállítás fő fényforrása a Nap, ami különösen verőfényes időben képes felmutatni a műtárgyak, főleg a szobrok rejtőzködő szépségeit. Az 1985-ös kiállítás termeinek közepébe irdatlan méretű tárlókat kellett tenni a fűtőtestek elrejtésére; az 1997-es változatban ezekre már nem volt szükség, mert elkészült a padlófűtés és a klímaberendezés.

Az 1951/55-ös kiállítás négy részből állt, fő rendező elve a kronológia volt. Az I. teremben például az archaikus művészet volt látható: a jobb oldalon Hellasé, a balon Itáliáé. A II. teremben a klasszikus művészet fogadta a látogatót, a harmadikban a hellénisztikus, a negyedikben pedig a császárkori. [9]

I. terem: Archaikus művészet	II. terem: Klasszikus művészet	III–IV. terem: Hellénisztikus és császárkori művészet

A későbbiekben a földrajzi szempont is növekvő hangsúlyt kapott. Az itáliai művészetek archaikus korszaka a történetük folytatásának szentelt III. terembe került, párhuzamosan az ókori Italia népeire irányuló kutatómunka emancipálódásával és a kultúrák közötti kölcsönhatások, az akkulturációs folyamatok fontosságának egyre világosabb felismerésével. Az 1985-ös változat már az V. termet is magába foglalta, ahol (a Gyűjtemény alapítása óta először) a graeco-egyiptomi és a kopt művészet volt bemutatva, s amihez aztán szerencsésen csatlakozott a Dór csarnokban megrendezett egyiptomi kiállítás. Az 1997-es szintén öt teremből áll, de az anyag bővülése miatt a hellénizált Egyiptom művészetét már nem tartalmazza. Ennek bemutatása a majdani, az építészetében a kiállítás koncepciójával egyelőre összeegyeztethetetlenül felújított Dór csarnokban megrendezendő VI. teremre vár… [10]

Az emlékanyag csoportosítása sokat változott. 1951-ben a II. terem elrendezését a tengelyes szimmetria határozta meg. A hossztengelyt az akkor még letétben lévő Andrássy Apollo, két vázavitrin és a közöttük önállóan bemutatott Grimani-kancsó alkotta. Az I. teremmel határos fal előtt a klasszikus kori görög sírművészet emlékei sorakoztak, középen a háromalakos domborművel; a sort a velanidezai torzó zárta.
 

II. terem, 1951

A következő két kiállításon a „nekropolis” az átellenben lévő oldalra került – kivéve a torzót, amelyet Szilágyi most befordított a III. teremtől elválasztó rövid fal elé. E változások nyomán a kiállítás kompozíciója teljesen átalakult. A Gyűjtemény legnagyobb kincsei közé számított torzó a terem egyik hangsúlyos pontjára került, a haladási irányt is jelentő fő közlekedősáv végébe. Szembenézve fogadja a látogatót. Két átjáró határolta rész az övé, uralja a rá bízott teret. Egyetlen darab tartozik a körébe, a mellette és rá merőlegesen kiállított, azonos szkhémájú férfiszobor, amelynek főleg az a dolga, hogy világossá tegye a különbséget opus nobile és mesterségében jártas kőfaragó műve között. A háromalakos sztélé továbbra is kiemelt helyre került: az I. teremből érkezők látóterének optikai tengelyébe. Körülötte a sírművészet emlékei; közvetlenül mellette és a többinél kissé előbbre állítva viszont egy Erós-torzó, azután egy Aphrodité- és egy mainas-fej. Erós, Thanatos és Dionysos szférája, mint az életben is, ott van egymás közelében. A terem közepéről eltűnt a vitrin – megnyílt a tér a szobrok nyugodt szemlélésére.

II. terem, 1997

Az Andrássy Apollo – mégiscsak a Gyűjtemény egyetlen teljes római istenszobra – korábbi főhelyéről átkerült a IV. és V. termet elválasztó schickedanzi dór oszlopok közé, hogy párjával, a szintén teljes Pudititiaval elzárja a szélső oszlopközöket a látogatók elől. „Helyét” a II. teremben tárló vette át – a benne lévő sok tárgy csökkenti az elhelyezéséből adódó hangsúlyt. Ötlépésnyire előtte áll most a Grimani-kancsó, önállóan kiállítva, körülötte sok szabad térrel (bár túlontúl szűk búra alatt). A polykleitosi torzó a velanidezaival átellenben kapott helyet; a látogató útvonala tengelyében, de a fő haladási útvonalon kívül. Vissza kell fordulni hozzá, hogy meg lehessen nézni. A szintén a Gyűjtemény fő szobrai közé tartozó Isis Pelagia viszont bekerült a terem hossztengelyébe, a velanidezai torzótól nem messze, de tőle függetlenül. Ehhez is oda kell lépni, csakúgy mint az alacsony, tehát felülnézetre komponált ékszervitrinhez. A teremnek tehát több nézőpontja van – épp, amennyi kell, amennyi az anyag természetéből következik. Az Isis-szobor mögött, szinte a fal mellett ott találni a budapesti táncosnőt, a hellénisztikus szobrászat iskolapéldáját, ami az első kiállításon még az Olympia-csarnok egyik fő helyén: középen volt kiállítva.

A budapesti táncosnő 1951-ben és 1997-ben

Az 1951-es kiállításon olyan megoldásokat is találunk, amelyek a későbbiekben már nem folytatódtak. A fal elé tett vitrinek sorát összekötő tégla lábazat ritmust ad, de ma már nehézkesnek hat; helyét később a szobortalapzatokkal azonos felületű műkő lábak vették át, egyúttal kiemelve az egyes tárlók önállóságát. A merev szimmetriára való törekvés egy-egy tárgycsoport elhelyezésénél is visszaköszönt – például az antefixeknél vagy az etruszk urnáknál. Volt néhány zsúfolt vitrin is. 1985-től viszont már alig találni olyat, amelyben három sorba rendezve lennének a tárgyak. Úgy tűnik, hogy az 1951-es kiállítás rendezése az egészre koncentrált, a roppant feladatra, az antik művészet első történeti kiállításának megalkotására.

Végül még egy különbség. Az első kiállítás a Gyűjtemény arányait tükrözte (az I. teremben például a túlreprezentált ciprusi anyaggal), a későbbiek az antik művészet közvetíteni kívánt képét. Török László találó megfogalmazása szerint „a szakmailag folyamatosan értelmezett és újraértelmezett gyűjteményben, mint egy megfelelő szögben tartott optikai lencsében, Szilágyi János György összegyűjtötte az egyetemes ókori művészet képét, s továbbította a mindenkori Antik Kiállítás látogatója s a gyűjteményt ismertető közlemények olvasója felé”. [11]

Ciprusi művészet, 1951; 1997

A változások egyrészt tanúsítják az eltelt fél évszázad alatt a vizuális érzékelés (pl. a fény- és színigény rohamos növekedésének) megváltozását, de ennél sokkal inkább a rendezője által megtett utat, ami sokat köszönhet a korszak kiemelkedő szakemberei, például Körner Éva és Frank János ösztönző hatásának [12] és a kortárs művészettel való élő kapcsolatnak. A három kiállítás ívet alkot. Egy út végigjárását tanúsítják, mint az archaikus görög szobrok, mestereik egymást követő nemzedékeinek teljesítményei; olyan útét, amelynek közvetlen folytatása már legfeljebb ha archaizáló volna. Ezek a kiállítások nem „nézelődésipari termékek”. Alapjuk a szüntelenül megújuló kutatómunka, ami látni és láttatni képes az antik művészetet mint a mához, hozzánk, szemünkhöz-szívünkhöz szólni tudó hagyományt, amely bármelyik pontján a hozzá való közvetlen kapcsolódás esélyét kínálja. S mindezt a rendezés korszakának vizuális eszközeivel, annak látványigényeihez igazítva. Ízlés dolga, hogy ezt konzervatív vagy új múzeumnak tekintjük-e, hiszen a dal ugyanaz marad: Szilágyi kiállításai a paradigma érvényével mutatják meg a múzeum egyik lehetséges változatát – azokkal értek egyet, akik így látják: a leginkább érdemeset. Hiszen adódik a következtetés: ugyanaz az önmagát javító, az elért eredményeket a következő probléma kiindulópontjának tekintő magatartás valósult meg a kiállításokban, mint az etruszko-korinthosi vázák kutatásában vagy a görög művészet négyszer átdolgozott történetében. Élet és mű megvalósult egysége.

[1] A gyűjteményi jelentésekből összeállított vázlat. Ez a szatírjáték a második kiállítással is folytatódott, és csak az 1990-es években elvégzett rekonstrukció nyomán ért – reméljük – véget.  

[2] Vezetője: Szilágyi J. Gy., Antik művészet. Vezető, Budapest 1979.

[3] Szilágyi J. Gy., Antik művészet. A Szépművészeti Múzeum kiállítása, Budapest 1988.

[4] Szilágyi J. Gy., „Az Antik Osztály gyűjteményeinek új állandó kiállítása”, SzMKözl 87 (1997) 89–98., ill. 177–182.; Szilágyi 2002; uő., Ancient Art, Budapest 2003.

[5] Legbölcsebb az idő. Antik vázák hamisítványai, Budapest 1987 (= Szilágyi 2005, 145–175.).

[6] Szilágyi 2002, 6.

[7] Kiindulásul: Illés E. (szerk.), Illés Árpád emlékkönyv, Budapest 2005. (pace 69, 16. j.).

[8] Török 2000.

[9] Szilágyi J. Gy., „Görög-római kiállítás”, SzMKözl 7 (1955) 63–66., ill. 99–101.; Uő.–Castiglione L., Görög-római kiállítás, Budapest 1955. A második és harmadik, átdolgozott kiadás 1961-ben., ill. 1965-ben jelent meg. Készült egy német változat is: Uők., Griechisch-römische Sammlung, Budapest 1957.

[10] Erről lásd Szilágyi–Komoróczy 2001, 198–199.

[11] Török 2000, 376.

[12] Nagy I., „Körner Éva (1929–2004)”, in: Markója–Bardoly III, 605–620. Frank Jánosról (1925–2004): artportal.hu. Összegyűjtött írásai: Tárlatok – szertartások. Portrék, visszaemlékezések, útinaplók. Szerkesztette Károlyi Cs., Budapest 2006.