Vázafestészeti szakkifejezés. A vörös- és feketealakos vázák két alapszíne valójában nem festék, a továbbiak viszont igen. Ezeket a színeket (főleg fehér, sárga és vörös) a feketealakos vázákon a fekete sziluett-alakra, a vörösalakosokon pedig a kihagyott vagy a fekete felületre festik fel. Általában a ruházat, az ékszerek vagy használati tárgyak részleteinek kiemelésére használják. Olykor utólag, a váza kiégetése után kerülnek fel, ezért könnyen lekopnak. Járulékos színeket már az archaikus feketealakos vázafestészetben is alkalmazták. Használatuk rendje ekkoriban kötött volt: a szőrzetet (szakáll, sörény) például vörössel, a női test fedetlen részeit fehérrel jelezték. A Kr.e. 5. században a vörösalakos technika megjelenésével némileg visszaszorulnak, de a Kr. e. 4. század elejétől használatuk ismét jellemző lesz a vázafestészetre. Ettől kezdve ugyanis fokozatosan előtérbe kerülnek a dekoratív hatások. Az ekkor kialakuló dél-itáliai vörösalakos műhelyek (a lucaniai kivételével) szívesen alkalmazzák ezeket, eleinte főleg a többalakos kompozíciókon, később pedig az egy-két alakos vázaképeken is. Apuliában, a Kr. e. 380–370 körül kialakuló ún. Gnathia-stílusú vázákat gyakran már csak ezzel a módszerrel díszítik, a sokszínű növényi motívumokat közvetlenül a fekete mázra festve.
Vandlik Katalin 2004