Frígiai folyamistenség és satyros (szatír), a mitikus kis-ázsiai aulosjátékosok egyike. (Az aulos-zene kis-ázsiai kultúrhérószai rajta kívül: Hyagnis és Olympos; kapcsolataikra a mitográfiai változatok számosak: mester-tanítvány, apa-fiú, szeretők)(1) A legkorábbi (Kr. e. 475–450), csupán Pausanias leírásából (10.3.9) ismert ábrázoláson, Polygnótos falfestményén, amely a knidosiak Delphoi-beli „beszélgetőépületét” (lesché) díszítette, Marsyas az Alvilágban Olympost tanítja játszani a hangszeren (vö. Philostratos, Képek 1.20–21).
Marsyas elbizakodottságában Apollónt merészelte kihívni zenei versenyre, aki legyőzte, és büntetésből felakasztotta egy fára, lenyúzott bőréből borostömlőt készített, amely felfüggesztve volt látható a frígiai Kelainai városában (Hérodotos 7.26, Xenophón: Anabasis 1.2.8). (2) Az aulos és Marsyas „identitásának” (fríg, szatír) összenövésében kifejeződik, hogy a görög kultúra a legfontosabb fúvóshangszeréről, amely minden eksztatikus kultuszban, így a Dionysos-ünnepeken is fontos volt, úgy tartotta: Keletről vették át, a frígektől. A Marsyas-mítosz legkorábbi forrásai Kr. e. 5. századiak, több ábrázolást ismerünk ebből az időszakból (lásd Weis 1992, Aspiotis 2006), mint szöveget: Hérodotos 7.26, Melanippidés Marsyas (PMG 758. töredék), TrGF II F 381 (töredék egy szatírdrámából, talán Euripidéstől), Telestés: Argó (PMG 805a. töredék).
Az auloshoz fűződő sokrétű kultúrtörténeti hagyomány sok tekintetben gazdagította a Marsyashoz kapcsolódó motívumokat, történeteket, műalkotásokat. Ide tartoznak az „első hangszerjátékos”- vagy „hangszerfeltaláló”-mítoszok. Egyik változat szerint Marsyas, Hyagnis vagy Olympos találta fel az aulost (Suda s. v. Marsyas M 230, AP 9.266, vö. Plutarchos: A zenéről 1135f). A másik változatban Athéné találta fel a nádnyelves fúvóshangszert, amikor Perseust segítve meghallotta a Gorgó-nővérek sivítását, majd az aulos-zene egyik legnevezetesebbikére, a „sokfejű nomos” szabályaira megtanítva az embereket nekik adta a találmányt (Pindaros: 12. pythói óda). A később közkedvelt változat szerint miután Athéné feltalálta, játszani kezdett az auloson, ám amikor egy patak vizébe pillantva észrevette, hogy játék közben az arca felfúvódik, eldobta a hangszert, amelyet Marsyas, a szatír talált meg. A korábbi Marsyas-ábrázolások inkább az eldobás és megtalálás pillanatát rögzítik: Myrón Athéna-Marsyas szoborcsoportja, amely az Akropolison állt (Kr. e. 450), továbbá az időben közeli vörösalakos vázákat díszítő jelenetek (lásd a kapcsolódó tárgyaknál). Ugyanezt mozzanatot találjuk a Melanippidés-töredékben (Kr. e. 440 körül). Később a zenei verseny, illetve – nem függetlenül attól, hogy az aulos lett a rossz és ártalmas zene szimbóluma a korszak szellemi életében élénk újzene-vitában – az istennel szemben lázadni merészelő hybris, illetve a hellénisztikus és római korban különösen kedvelt büntetés motívuma jelent meg inkább az ábrázolásokon és a szövegekben.
További szöveges források a teljesség igénye nélkül: Platón, Lakoma 215b; Állam 399d; Euthydémos 285d; Diodóros Sikelios 3.59; AP 7.696, 9.266, 16.6, Alexander Polyhistór FGrH 273 F 76; Ovidius, Átváltozások 6.382–400; Apuleius, Virágoskert 3, Pausanias 1.24.1.
Kárpáti András 2018
Marsyas elbizakodottságában Apollónt merészelte kihívni zenei versenyre, aki legyőzte, és büntetésből felakasztotta egy fára, lenyúzott bőréből borostömlőt készített, amely felfüggesztve volt látható a frígiai Kelainai városában (Hérodotos 7.26, Xenophón: Anabasis 1.2.8). (2) Az aulos és Marsyas „identitásának” (fríg, szatír) összenövésében kifejeződik, hogy a görög kultúra a legfontosabb fúvóshangszeréről, amely minden eksztatikus kultuszban, így a Dionysos-ünnepeken is fontos volt, úgy tartotta: Keletről vették át, a frígektől. A Marsyas-mítosz legkorábbi forrásai Kr. e. 5. századiak, több ábrázolást ismerünk ebből az időszakból (lásd Weis 1992, Aspiotis 2006), mint szöveget: Hérodotos 7.26, Melanippidés Marsyas (PMG 758. töredék), TrGF II F 381 (töredék egy szatírdrámából, talán Euripidéstől), Telestés: Argó (PMG 805a. töredék).
Az auloshoz fűződő sokrétű kultúrtörténeti hagyomány sok tekintetben gazdagította a Marsyashoz kapcsolódó motívumokat, történeteket, műalkotásokat. Ide tartoznak az „első hangszerjátékos”- vagy „hangszerfeltaláló”-mítoszok. Egyik változat szerint Marsyas, Hyagnis vagy Olympos találta fel az aulost (Suda s. v. Marsyas M 230, AP 9.266, vö. Plutarchos: A zenéről 1135f). A másik változatban Athéné találta fel a nádnyelves fúvóshangszert, amikor Perseust segítve meghallotta a Gorgó-nővérek sivítását, majd az aulos-zene egyik legnevezetesebbikére, a „sokfejű nomos” szabályaira megtanítva az embereket nekik adta a találmányt (Pindaros: 12. pythói óda). A később közkedvelt változat szerint miután Athéné feltalálta, játszani kezdett az auloson, ám amikor egy patak vizébe pillantva észrevette, hogy játék közben az arca felfúvódik, eldobta a hangszert, amelyet Marsyas, a szatír talált meg. A korábbi Marsyas-ábrázolások inkább az eldobás és megtalálás pillanatát rögzítik: Myrón Athéna-Marsyas szoborcsoportja, amely az Akropolison állt (Kr. e. 450), továbbá az időben közeli vörösalakos vázákat díszítő jelenetek (lásd a kapcsolódó tárgyaknál). Ugyanezt mozzanatot találjuk a Melanippidés-töredékben (Kr. e. 440 körül). Később a zenei verseny, illetve – nem függetlenül attól, hogy az aulos lett a rossz és ártalmas zene szimbóluma a korszak szellemi életében élénk újzene-vitában – az istennel szemben lázadni merészelő hybris, illetve a hellénisztikus és római korban különösen kedvelt büntetés motívuma jelent meg inkább az ábrázolásokon és a szövegekben.
További szöveges források a teljesség igénye nélkül: Platón, Lakoma 215b; Állam 399d; Euthydémos 285d; Diodóros Sikelios 3.59; AP 7.696, 9.266, 16.6, Alexander Polyhistór FGrH 273 F 76; Ovidius, Átváltozások 6.382–400; Apuleius, Virágoskert 3, Pausanias 1.24.1.
Kárpáti András 2018
- lásd pl. Platón, Minós 318b; Apollodóros, Bibliothéké 1.24; Plutarchos, A zenéről 1132f; 1133d; Hyginus, Mesék 165.5; 273.11; Strabón 10.3.14
- Kelainai közelében a Maiandrosnak két Marsyas nevű mellékfolyójáról is tudunk, lásd Hérodotos 5.118, Xenophón: Anabasis 1.2.8, Pausanias 2.7.9, Strabón 12.3.27, 12.8.15.
Bibliográfia
Weis, in LIMC VI (1992)
; Aspiotes 2006, 225–229.
; Heinemann, in Kowalzig–Wilson 2013, 294–298.
; Junker 2005, 5. fejezet
; Bundrick 2005, 131–139.
; Wilson, in Murray– Wilson 2004
; Wallace, in HSCPh 101 (2003)
; Wilson, in Goldhill–Osborne 1999
; Leclerq-Neuveu, in Métis 4 (1989)
; Froning 1971, 29–43.
; Clairmont, in YCS 15 (1957)